Ilyesmi érzésem van a mai Vona Gábort hallgatva

Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner.hu

„Tizenéve éltem úgy, hogy a munkámból kifolyólag sokat kellett taxival járnom. Tervezgettem is egy taxis könyvet, megírta más, mindegy, de ekkortájt gyűjtögettem a sofőrök történeteit. Figyeltem, kérdeztem, beszélgettem és jegyzeteltem.

Az egyik alkalommal egy kifejezetten szépen glancolt, nagy fekete Mercedes jött értem (ez még értelemszerűen a kötelező sárgítás előtt történt). Szuperelegáns fickó a volánnál, kipattan és előzékenyen nyitja az ajtót, megindulunk, majd pár perc múlva egy kollégája jön szembe, megbeszélt találkozónak tűnik, elnézést kér, az ablakon át átad az érkezőnek egy nadrágszíjat. Nem állom meg, rákérdezek. Hogy a kolléga, mondja, egy madzaggal kötötte meg reggel a nadrágját, hogy néz ez már ki, vitt neki egy övet. Másokra is rá szokott szólni, hogy mossa már le az autóját, vagy gombolkozzon be. Körbenézek, bent a kocsiban is minden patika. 

Mi a sztori? Elmeséli, hogy ő egy nagy-nagy magyarországi vállalat csúcsvezetője volt, míg egy rizikós távol-keleti bizniszen el nem úszott minden. Semmi nem maradt, a céges flottából tudta kikapni ezt az autót az utolsó pillanatban, és eljött vele Pestre, felrakta a taxilámpát a tetőre, dolgozik. Ugyanazzal az elvárással maga felé, mint amikor nagy volt, mert majd megint az lesz.

Ilyesmi érzésem van a mai Vona Gábort hallgatva. Nem egy 1% alatti ugribugri csapat vezetőjeként beszél akkor sem, ha épp nincsenek többen, ami üdítő némely, adott esetben nagyobb formációk idétlen hülyéihez képest is. A taxis képhez persze hozzátartozik az is, hogy nem tudom, a csődöt hozó ázsiai üzlet mennyire volt eleve cinkes és/vagy önhiba, és azt se, hogy a taxis fickó végül tényleg sikeres lett-e, vagy elmosta az első Uber-hullám áradása.”