„A magyar jellem sajátos keverék: alkati passzivitásuk és mélabújuk nagyfokú ingerlékenységgel párosul” – így dicsér minket egy angol úr!

 Nyitóképen: Pest-Buda látképe régi festményen, nagyjából a mai Jászai Mari tér felől. Fotó: Wikipédia

Ó, hogy mi, magyarok mennyire szeretünk arról olvasni, hallani, hogyan lát minket a külföld, hogyan látnak minket az idegenek! Ne tessék fejet csóválni, a Mandiner olvasottsági adatai is megmutatják, mennyire kattintják az erről szóló híreinket. Valljuk be: igen, érdekel minket a téma. Nyelvi és etnikai egyedülállóságunk (másik szóval: magányosságunk), viharos történelmünk és félérett polgári társadalmunk pszichológiai állapotának fokmérője ez a kifelé sandítós méricskélés, a külső megerősítés igénye. De hát tényleg érdekel minket ez a téma. Én most például John Paget (1802–1892), az élete folyamán Paget Jánossá magyarosodott egykori angol uracs reformkori magyarországi útirajzát olvasom – mit olvasom, falom! Az objektivitásra törekvő, érdeklődő idegenből egy élet alatt magyar földbirtokos lett magyar feleséggel, mintagazdasággal, országos hírnévvel – ifjúkori utazásának feljegyzései pedig érdekes kordokumentumok és nemzetkarakter-tanulmányok minden időkre. Át is adom neki a szót, kommentár nélkül – ki mivel ért egyet és mivel nem?

„A magyar jellem sajátos keverék: alkati passzivitásuk és mélabújuk nagyfokú ingerlékenységgel párosul. A magyar ember járása lassú és kimért, arca töprengő, beszéde erélyes és méltóságteljes. De amint izgalomba jön, óriási hévvel tör ki, mint azt ellenségei gyakran tapasztalják a saját bőrükön. […]

A magyar ember szenvedélyesen szereti a hazáját, s meg van győződve, nincs nála boldogabb és gazdagabb a világon. A svájci nem ragaszkodik jobban a hegyeihez, mint a magyar a síkságához. […] Régi közmondás, hogy borban az igazság. Amint a nevetségességtől való félelem elillan, rögtön erőt vesz rajta az ellenállhatatlan vágy, hogy szülő­földje balsorsán keseregjen. Szegény és gazdag egyaránt Corvin Mátyás idejét sírja vissza, azt a képzeletbeli aranykort, melyben Magyarországot tisztelet övezte külföldön, s a népnek jó sorsa volt odahaza. Anya nem sirathatná keservesebben elvesztett gyermekét, mint a bortól elérzékenyült magyar Hunnia letűnt dicsőségét.

Vallása és nyelve igen fontos szerepet játszik a magyar ember nemzeti érzésében. Úgy gondolja, egyes-egyedül ő az igaz hit, a kálvinizmus letéteményese, amit nem is emleget másként, mint magyar vallásnak; szentül hiszi, maga a mennybéli hatalom sem ért semmilyen nyelven a magyaron kívül, ezért aztán idegen nyelven nem is érdemes imádkozni hozzá.

A magyar ember vendégszeretete, akárcsak a többi Magyarországon élőké, közmondásos, s bár ez inkább az ország elmaradottságából adódó szükségszerűség, s nem a társasélet kifinomultságának köszönhető, mégis sokféle barátságos érzést ébreszt a vendégben is, a házigazdában is,  s mindez azután nyomot hagy a magyar jellemen is: szívesen odaadnám érte azokat a hűvös, önző formaságokat, amelyek az úgynevezett nagyvilági érintkezésben töltik be a helyét.

A felsőbb osztályok tagjaiban a személyes büszkeség, a magyarok e jellegzetes tulajdonsága, gyakran ébreszt irigységet azok iránt, akiket kiválóbb tehetségük a közvélemény ítéletében társaik fölé emel. Kevés ország akad, ahol a kimagasló embernek több ellensége lenne, ahol több kicsinyes gáncsoskodás érné, mint Magyarországon.

Ilyen alkatú révén, talán mondanom sem kell, hogy a magyar ember erősen hajlik a konzervativizmusra: gyűlöli az újmódi eszméket és a külföldi divatot, úgy véli, elítélőbben már nem is nyilatkozhatna valamiről, mint ha azt mondja: Öregapám se látott ilyet! […]

Szolnokon megesett, hogy vadidegenek segítettek rajtunk. Amint megálltunk a városháza előtt, s beküldtük az útipasszust, hogy váltásra van szükségünk, kijött a szolgabíró, megemelte apró kalapját, s biztosított róla, hogy a lehető leggyorsabban kerít nekünk lovat. Jókedélyű ember volt, s láthatólag alig várta, hogy egy kissé elcseveghessen az idegenekkel, mi pedig nem akartunk neki csalódást okozni. A passzusunkból tudhatta, hogy angolok vagyunk, s amikor a beszélgetés során kiderült, hogy semmi fáradságot nem sajnáltunk, hogy szülőföldje gazdagságával és szépségével megismerkedjünk, s hogy valóban számtalan csodálatra és tiszteletre méltó dolgot találtunk az országban s annak intézményeiben is, azt se tudta, hová legyen örömében! Nincs nemzet, amely hálásabb lenne bármilyen rokonszenvért, mint a magyar.”  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata