Most talán sokan irigylik a németeket, de hál' Istennek vannak fontosabb csaták és másfajta győzelmek is az életben

(Nyitókép: MTI / Illyés Tibor)

A magyar válogatott az első két meccse után nulla ponttal áll a labdarúgó Európa-bajnokságon. Kétségkívül csalódás, hiszen ennél merészebb álmaink voltak, de hát, ha már az álmok sem merészek, ugyan hová jutnánk. A második mérkőzésen legalább

és azt egyetlen sportnál sem szabad elfelejteni, hogy az ellenfél is győzni akar.

A foci ráadásul nagyon esetleges játék. Ha a 2016-os kontinensviadal osztrákok elleni találkozóján Alaba lövése a második percben a kapufáról befelé pattan, talán nagy zakóval jövünk haza. Ha a portugálok ellen 3-3-nál Elek Ákos pár centivel jobban céloz, a luzitánok kiesnek, és nem nyerik meg a tornát. Ha tegnap este a bíró úgy ítéli meg, hogy Orbánnal szemben szabálytalankodtak az első gólnál, vagy ha a VAR nem kockázza ki a mi meg nem adott gólunkat… 

Ha ’54-ben Puskásék világbajnokok lesznek, a kommunista rendszer a mennybe megy, és talán nincs is ötvenhat… Ha nincs a csúszós talajon a németek csavaros stoplis cipője, aminek sokan a sikert tulajdonították, akkor talán sosem lesz az Adidasból világmárka.

A foci tehát több mint sport vagy szórakozás.

Ilyen szempontból igazán nem mindegy, mit játszik a csapat, s vajon a felvidéki, kettős identitású kissrác, aki a haverokkal együtt szurkolta ki a szlovák győzelmet Belgium ellen, majd ránéz a tabellán utolsó magyarokra, szoboszlais magyar címeres vagy skriniaros szlovákot (na jó, azon is van egy fél magyar címer) kér a szülinapjára?

erősítheti a közösség összetartozását. Ezért nem volna szerencsés a játékosok ellen fordulni (akik egyébként a rossz rajt után ezúttal olykor felidézték a szebb időket), a szeretet és az összefogás bajban is fontosabb, mint egy esetleges sikereket kísérő rossz hangulat vagy nyafogás. (Ebből is van részünk idehaza a gazdaság vagy a politika kapcsán…)

Én a hetvenes években eszméltem és nőttem bele az akkori magyar focit kísérő hangulatba, és noha akkoriban zsinórban három vb-re jutottunk ki (Argentinában három szoros vereséget szenvedtünk az argentin, olasz, francia triótól, Salvador ellen pedig minden idők legnagyobb győzelmét arattuk Elchében: 10-1),

Végh Antal könyvei (Miért beteg a magyar futball; Gyógyít6tatlan) a teljes összeomlást vizionálták. 

Most nem születnek hasonló elemzések, remélem, nem is fognak, a közhangulat sem kedvezne nekik, és végtére is a németektől (vagy akár a svájciaktól) nem szégyen kikapni. Az Aranycsapat, a ’66-os brazil verés, az olimpiai első helyezések, Albert aranylabdája után a hetvenes évek mélyrepülésnek, tragédiának tűnt. 

Ahogy Trianon, majd később a szovjet megszállás, különösen a régi dicsőségek fényében elviselhetetlen sötétséget hozott a magyar história egére, úgy a kommunista diktatúra alóli felszabadulás, sőt a baloldal visszatérési kísérleteinek örömteli megakadályozása a tisztuló égboltot sugallja. 

Úgyhogy nézzük azt, hogy akár tovább is juthatunk. Ha mégsem, az sem tragédia. A korábbi sikerek eufóriáját és közösségépítő erejét senki sem veheti el tőlünk. 

Most talán sokan irigylik a házigazdát, de aki a 2-0-t talán elcserélné velük, gondoljon arra, hogy vannak fontosabb csaták és másfajta győzelmek is az életben. 

akik Ilkay Gündogan és Jamal Musiala góljaival nyertek.