Most talán sokan irigylik a németeket, de hál' Istennek vannak fontosabb csaták és másfajta győzelmek is az életben

2024. június 20. 05:31

Én például nem bánom, hogy nem vagyok a rózsaszín mezes németek honfitársa, akik Ilkay Gündogan és Jamal Musiala góljaival nyertek.

2024. június 20. 05:31
null
Ungváry Zsolt
Ungváry Zsolt

(Nyitókép: MTI / Illyés Tibor)

A magyar válogatott az első két meccse után nulla ponttal áll a labdarúgó Európa-bajnokságon. Kétségkívül csalódás, hiszen ennél merészebb álmaink voltak, de hát, ha már az álmok sem merészek, ugyan hová jutnánk. A második mérkőzésen legalább

felcsillant valami abból a csapatból, amelyet az elmúlt években megismertünk,

és azt egyetlen sportnál sem szabad elfelejteni, hogy az ellenfél is győzni akar.

A foci ráadásul nagyon esetleges játék. Ha a 2016-os kontinensviadal osztrákok elleni találkozóján Alaba lövése a második percben a kapufáról befelé pattan, talán nagy zakóval jövünk haza. Ha a portugálok ellen 3-3-nál Elek Ákos pár centivel jobban céloz, a luzitánok kiesnek, és nem nyerik meg a tornát. Ha tegnap este a bíró úgy ítéli meg, hogy Orbánnal szemben szabálytalankodtak az első gólnál, vagy ha a VAR nem kockázza ki a mi meg nem adott gólunkat… 

A németektől tétmeccsen utoljára 1954-ben kaptunk ki, a világbajnoki döntőben. Előtte néhány nappal, a csoportkörben 8-3-ra vertük őket.

Ha ’54-ben Puskásék világbajnokok lesznek, a kommunista rendszer a mennybe megy, és talán nincs is ötvenhat… Ha nincs a csúszós talajon a németek csavaros stoplis cipője, aminek sokan a sikert tulajdonították, akkor talán sosem lesz az Adidasból világmárka.

A foci tehát több mint sport vagy szórakozás.

A foci üzlet, szenvedély, politika, és korunkban a nemzeti érzés kifejezésének egyik kiemelt terepe.

Ilyen szempontból igazán nem mindegy, mit játszik a csapat, s vajon a felvidéki, kettős identitású kissrác, aki a haverokkal együtt szurkolta ki a szlovák győzelmet Belgium ellen, majd ránéz a tabellán utolsó magyarokra, szoboszlais magyar címeres vagy skriniaros szlovákot (na jó, azon is van egy fél magyar címer) kér a szülinapjára?

Az eredmény persze nem minden, tudjuk az Agymanókból, hogy a szomorúság, a csalódás is építi a személyiséget,

erősítheti a közösség összetartozását. Ezért nem volna szerencsés a játékosok ellen fordulni (akik egyébként a rossz rajt után ezúttal olykor felidézték a szebb időket), a szeretet és az összefogás bajban is fontosabb, mint egy esetleges sikereket kísérő rossz hangulat vagy nyafogás. (Ebből is van részünk idehaza a gazdaság vagy a politika kapcsán…)

Én a hetvenes években eszméltem és nőttem bele az akkori magyar focit kísérő hangulatba, és noha akkoriban zsinórban három vb-re jutottunk ki (Argentinában három szoros vereséget szenvedtünk az argentin, olasz, francia triótól, Salvador ellen pedig minden idők legnagyobb győzelmét arattuk Elchében: 10-1),

mégis inkább voltak gazember kutyaütők a futballisták, mint nemzeti hősök.

Végh Antal könyvei (Miért beteg a magyar futball; Gyógyít6tatlan) a teljes összeomlást vizionálták. 

Most nem születnek hasonló elemzések, remélem, nem is fognak, a közhangulat sem kedvezne nekik, és végtére is a németektől (vagy akár a svájciaktól) nem szégyen kikapni. Az Aranycsapat, a ’66-os brazil verés, az olimpiai első helyezések, Albert aranylabdája után a hetvenes évek mélyrepülésnek, tragédiának tűnt. 

Most harminc évnyi böjt után az irány felfelé mutat, és ez optimizmusra adhat okot.

Ahogy Trianon, majd később a szovjet megszállás, különösen a régi dicsőségek fényében elviselhetetlen sötétséget hozott a magyar história egére, úgy a kommunista diktatúra alóli felszabadulás, sőt a baloldal visszatérési kísérleteinek örömteli megakadályozása a tisztuló égboltot sugallja. 

Az életerő, a lelkesedés csak részben függ az objektív helyzettől, elsősorban belülről fakad.

Úgyhogy nézzük azt, hogy akár tovább is juthatunk. Ha mégsem, az sem tragédia. A korábbi sikerek eufóriáját és közösségépítő erejét senki sem veheti el tőlünk. 

Most talán sokan irigylik a házigazdát, de aki a 2-0-t talán elcserélné velük, gondoljon arra, hogy vannak fontosabb csaták és másfajta győzelmek is az életben. 

Én nem bánom, hogy nem vagyok a rózsaszín mezes németek honfitársa,

akik Ilkay Gündogan és Jamal Musiala góljaival nyertek. 

Ezt is ajánljuk a témában

 

Összesen 221 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Skywalker_bp
2024. június 20. 21:16
Valaki árulja már el nekem, könyörgöm, Győrffy Ákos, te hogy tudsz egy szerkesztőségben ülni ezzel az emberrel, Ungváryval, aki mást se csinál, mi t azt sugallja, hogy nemzeti és keresztény és minden cikkével tagadja az Evangéliumot?
Felvidéki MAGYAR
2024. június 20. 15:21
Azért amit a "felvidéki kettős identitású kissrácról" írsz Zsolt, az jó nagy f.szság ám! Mi itt leszarjuk a skriniaros mezt és valamennyien a tótok ellen szurkolunk MINDIG!
tizennyolcfok
2024. június 20. 13:03
ez hülye. nem az a baj, hogy nem csak orbán tanulatlan csőcseléke olyan, amilyen. az a baj, hogy még ezek a erőteljesen silány megmondóemberek is, mint ez az ungváry, a zsigeri szalonrasszizmussal kelnek és fekszenek, és ezt ezek teljesen természetesnek és normálisnak tartják. el sem merem képzelni, hogy ez a faszkalap mit gondol valójában mondjuk loic negoról. mert hogy a németországban született és felnőtt gündogan és musiala ezerszer németebbek, mint nego magyar. vajon ezek az ungváryk szűk körben pár feles után loicot is büdösniggerezik?
dzso bacsi
2024. június 20. 11:42
Sovány vígasz a pitiáner rasszizmus. Az a baj, hogy ez a fideszes mentalitás nagyobb károkat okoz a társadalom szöveteiben, mint a Kádár rendszer. Jóvátehetetlen bűne a fidesznek.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!