Ez a mi csapatunk, és megérdemli a reményt!

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd

Miután az elmúlt években végig vertük fél Európát (ld. németeket, angolokat, szerbeket, lengyeleket), majd csoportelsőként jutottunk ki az Európa-bajnokságra, most azt bizonyítottuk be, hogy a röpke gyalázat után a padlóról, a pince sarkában lévő gödör aljáról is föl tudunk állni. Mi az, hogy felállni, 

és kijutunk majd a világbajnokágra, meg a következő Európa-bajnokságra is. (Ámen.)

Mert a csoportunkból már könnyen lehet, nem jutunk tovább. 

Mert az eddigi négyből az egyetlen rossz félidőnk a legeslegfontosabb félidő volt – ki ne tudná, hogy a Svájc elleni első rész –, mert olyan nincs, illetve mégis van, hogy ne korrigáljunk egy taktikai hibát időben és céltalanul rohangáljunk 45 percen át az Európa-bajnokság szent gyepén.

És végzetes hiba volt? Attól függ, honnan nézzük. Az Eb szempontjából igen, a csapat fejlődését és a magyar foci távlati (és közeli) céljait tekintve nem.

Valljuk be: 

Ezen az Európa-bajnokságon meg nem. Ezt az Eb-t nemcsak elkúrtuk, nemcsak rosszul szálltunk be, nemcsak beragadtunk, nemcsak rosszul időzítettük a világverő, oroszlánmarcangoló formánkat, hanem minden eddigi (jogosan kiharcolt) szerencsénk az ellenkezőjére fordult. A helyzeteink megvoltak, csak fölé-mellé szálltak, vagy világklasszis kapusok védték ki őket. És hát, mindkétszer nálunk sokkal (de sokkal) erősebb csapatok győztek le minket. 

Van még ezer másik nézőpont. Nézzünk csak egyet. Még így is lehet, hogy továbbmegyünk a csoportból. 

 Most meg: 2016, 2020, 2024. Most úgy vagyok vele, hogy a németek elleni meccs egyvalamire volt jó: 

ami idáig repítette a válogatottat, és a borzalmas rajt ellenére az úton maradtunk. A reményé legyen az utolsó szó. Ez a csapat megérdemli a reményt.