Puzsér büntetlenül cigányozhat és sértegethet egy fogyatékost? Itt a szelektív balos érzékenység újabb szomorú példája

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Furcsa műfajjal gazdagodott húsvét környékén a hazai közélet bulvárosabb fertálya: kitört az úgynevezett rapháború Pityinger Dopeman László és Puzsér Róbert között. Nem mondhatni, hogy ez a fejlemény bekerülne Magyarország legfontosabb ügyei közé – szép is lenne! –, ám azért akad némi tanulság. Pláne akkor, amikor a kegyelmi ügy miatt

Magyar Péter megjárta a balliberális holdudvar egyik utolsó mentsváraként beazonosítható Spinoza-házat, Rangos Katalin színpadát, ahol korábban Vona Gábor is megkapta a kóserpecsétet.

Magyarnak most mindent is elnéz az Orbán-fóbiás rajongók tábora, kinevetik a kapcsolati erőszakról beszélő egykori feleségét, mondván, az csak propaganda,

Az atombombaként várt hanganyag nem hozta a várva-várt hatást, de ettől a Talpra Magyarok Közössége nevű párt gründolója még nem veszítette el a bizalmat. A roppant kritikus Puzsér Róbert is az első sorban tapsol neki. Íme, a sokadik harmadik erő, mindegy, kicsoda és micsoda ő,

Utóbbi kifejezést a Dopemannek szánt rapüzenetből idéztük, melyben a volt főpolgármester-jelölt nemes egyszerűséggel lecigányozta a magyar miniszterelnököt. El is érkeztünk az első tanulsághoz: a kormányfő támadásában a túloldalon minden megengedett. Az O1G-koalíció régóta kesereg a gyűlöletbeszéd elterjedése miatt – miközben maga gyakorolja azt minden adandó alkalommal.

Ami miatt aztán kiborult a bili, az az a pár mondat, amivel Puzsér szétfeszítette az efféle álgengszter-kardozások amúgy igen tágan értelmezhető kereteit. „Ha egy viccen nem sértődik meg valaki, az nem is vicces” – kesergett a politikai korrektség dominanciája miatt egy minapi műsorban a korábban Márki-Zay Pétert is pajzsára emelő publicista, ám 

A sértődés pedig jogos, ráadásul állítólag Puzsér nagy barátja, Farkas Attila Márton is kiborult az otromba húzáson, míg a szerző régi, valóban kemény Dopeman-szövegekkel lőtt vissza. Vagyis nem az igazát védi, hanem a másik felet támadja – amit például Magyar Péter kritizálása kapcsán épp nehezményez.

No, de idézzük is az inkriminált sorokat:

„A fejét rúgod, a seggét nyalod,
Ez nem a húgod, hanem a vajda.”

„És szíven találtál, mert kövér vagyok.
Bizony a zsírpárnáim, azok elég nagyok,
Mer’ akárhányszor az anyukáddal közösültem,
Süteményt sütött nekem.
A faszomba ült egy közös ügyben,
Meg kellett fürösztenem.”

Hát így.

És akkor a következő tanulság: áttekintve a balliberális médiumok beszámolóit, úgy tűnik, ez a húzás különösebb felháborodást nem okozott arrafelé. Dopeman szinte egyedül maradt a dühével. A hasonlat erősen sántít, de talán ül: 

A rajongás ettől még konstans maradt a pártalapító felé… Nevezzük ezt szelektív érzékenységnek!

És igen, ugyanez érvényesül Puzsér esetében is: amíg az adott illető kellően izzó gyűlölettel viseltet Orbán és kormánya iránt, bárkivel szemben bármit megtehet. Pláne akkor, ha a másik fél pozitívabb véleménnyel van a „rendszerről”. Késsel grasszálni otthon vagy ajtónak lökni a terhes feleséget, az smafu, amennyiben az illető épp a legújabb balos messiás. Neki szabad – aki kritizál, az csak terel vagy hárít. Persze.

„Anyám harminckettedik éve neveli az orvosi műhiba miatt halmozottan fogyatékkal élő húgomat, akit huszonkét agyműtéten menedzselt át. Őt vetted a mocskos mangalica pofádra! Közöttünk a játéknak vége van, buzika!” – tombolt az egykori rapper Puzsér szövege kapcsán, el nem ítélhető módon.

Az összegző tanulság pedig valami olyasmi lenne, hogy kifejezetten morális alapon senkinek nem kellene ugrálnia az úgynevezett baloldalon. A már említett Spinoza-házban sorra mentették fel korábbi, addig megbocsáthatatlan bűneik alól az újabb és újabb kormányváltó népvezéreket, folyamatosan igazolva a „cél szentesíti az eszközt” tézisét, s nem átallottak legutóbb épp a gyermekvédelem ügyét felhasználni a kormánnyal szemben. Úgy, hogy percek alatt ejtették azt is, amint cserélni kellett a feliratot a cégéren. Szörnyek helyett Magyar Péter, ennyi.

A kormány nem hibátlan, a jobboldal sem az, de hogy a másik térfél erkölcsileg magasabb rendű lenne, nos, az már a viccnek is durva állítások körébe tartozik. Ezt a különbségtételt ideje lenne kihúzni a képletből!

Miközben épp lángol körülöttünk a világ, s lennének itthon is komolyabb témák, teendők, kihívások, az úgynevezett belpolitika hónapok óta valamiféle bulvár és trash keverékéről szól. Ideje lenne visszatérni legalább a normalitás azon szintjére, ahol korábban tartottunk!

Az sem volt egy leányregény, de legalább az értelmeshez közelített olykor a közéleti diskurzus. Most mintha ennek a maradéka is elveszni látszana. És ez senkinek sem jó.

*