Bár magam is hosszan tudnám sorolni, miket és kiket tudnék másként elképzelni, minden pillanatnyilag adódó alternatíva rosszabbnak tűnik.
(Nyitókép: Magyar Nemzet/Havran Zoltán)
Az utóbbi hetekben egyfajta axiómává vált (elsősorban a baloldalon, de a szóhasználat és a tematizálás mintha begyűrűzött volna hozzánk is), hogy Magyarországon politikai válság van.
Fura, mert a kétharmados parlamenti többség nem rendült meg, nincs koalíciós háború, nem dezertáltak képviselők. Az eleve csak jelképes hatalommal bíró köztársasági elnök ugyan lemondott, de ezt nem követte anarchia, és a felmérések szerint a kormánypártok támogatottságának változása is pár százalékon belül maradt.
Eszmei, ideológiai válság pláne nincsen,
mert amit a kormány hirdet és képvisel (keresztény-konzervatív-hazafias politika, családvédelem, migráció-ellenesség, békepártiság stb.), az változatlan, és továbbra is rímel a magyar társadalom többségének értékrendjére.
Amit látunk, az egy mesterségesen kreált problémákra felépített hatalomtechnikai játszma.
Persze a politika sokszor csak színház, amiben a megírt szerepek, rendezők, színészek fontosabbak a valóságnál.
Az ellenzék kiterjedt csápokkal és megfeszült inakkal figyeli, hol csaphat le egy ügyre, aminek apró hajszálrepedéseibe hatolva megpróbálhatja szétfeszíteni a jobboldal masszív tömbjét. Ilyen volt a kegyelmi ügy: egy teljesen jogszerű lépés manipulatív tálalásával megpróbálták ráhúzni a kormányzó erőkre a pedofíliát, abból kiindulva, hogy a magyarok utálják a pedofilokat és az aberráltakat, valamint szeretik a gyerekeiket;
így aztán az addig a normálisokkal szemben az aberráltakat védő liberális ellenzék hirtelen – átmenetileg – oldalt váltott.
Nyilvánvaló volt, hogy a kormány – vagy éppenséggel a miniszterelnök – nem pedofil, ahogyan nem is pedofilokat rejtegető szörnyeteg, sőt – a szexuális aberrációkat illetően éppen fordítva van a helyzet, elég ha a magamutogató pride-okon vonuló politikusok pártállását nézzük.
Hiába próbálták a rendszer eszmei alapjait támadni, a jelenlegi kabinet és az őket hatalomban tartó szavazóik üzenete nem kérdőjeleződött meg egy pillanatra sem: Isten-haza-család. A földi világ ugyan nem tökéletes, de a jóra törekedni kell, a bűnt pedig elítélni és megbánni (és a megtérő bűnösnek akár megbocsátani; sajnos ez az elv kissé elvérzett a nagy csinnadrattában).
Az tehát vitathatatlan, hogy vannak prioritások, a kormány dolga, hogy ezeket képviselje. Az ellenzék ezen szeretne változtatni,
de nyíltan ők sem mondanak mást, mert tudják, hogy ettől eltérő értékrenddel nem lehet jelentős számú szavazatot szerezni.
Most éppen egy, a semmiből előbukkant fura figurára tesznek fel mindent, de nem kockáztatják a programok csatáját (igazából az orbáni üzenetnek – nem a migrációra, genderre, háborúra – nincs alternatívája), hanem szimpátiaharcot hirdetnek. Azt gondolják, ha találnak egy Orbánnál rokonszenvesebb jelöltet, győzhetnek. (Mondjuk Magyarnál szerintem ezerszámra akadt volna megfelelőbb, de ez legyen az ő bajuk.)
Azért vannak valódi problémák is, és ezek jellemzően kívülről fenyegetnek. Ezek alkalmasak arra, hogy sokakban kialakuljon a meggyőződés:
lehetne jobb is a világ. Csakugyan.
Minden kormányzásnak vannak gyengéi. Az ideális az volna, ha minden, ami jó, megmaradna, és ami rossz, ahelyett lenne jobb, és meg is érkeztünk a Kánaánba. De még ez sem egyértelmű, mert a jót úgy is nézhetjük: kinek jó? A társadalomban ugyanis vannak ellenérdekelt felek is, tehát ami az egyiknek jó, a másiknak nem feltétlenül. Egyelőre úgy tűnik, a többségnek inkább az a jó, ahogy most van.
Az én személyes érzésem az, hogy amióta megszülettem, ez a legélhetőbb, legkellemesebb rendszer. (Beleértve a hetvenes-nyolcvanas évek Kádár-rezsimének kilátástalan szürkeségét, folyós tejeszacskóitól a kétforintost elnyelő és vonalat nem adó telefonkészülékeken át az iskolai úttörőnyakkendős november 7-i ünnepségekig. A rendszerváltás bár izgalmas, felemelő és szabad volt,
gyors kiábrándulást hozott taxisblokáddal és SZDSZ-szel, inflációval és munkanélküliséggel;
a pufajkás visszatérő Bokros csomagja a naponta robbanó kézigránátokkal; szemkilövető Gyurcsány devizahitelezéséről már nem is beszélve…)
Bár magam is hosszan tudnám sorolni, miket és kiket tudnék másként elképzelni, minden pillanatnyi alternatíva rosszabbnak tűnik.
Az ellenzék is belátta, hogy a balos-globalista eszmék nyíltan nem tudnak győzni. Ezért újra és újra jobboldali kihívókat keresnek. (Vona, MZP, Magyar.)
Ez mindenképpen örömteli, mert cáfolja azt a szintén közkeletű vélekedést, hogy nem történt semmi az elmúlt évtizedekben. Pedig nagyon is.
Torgyán még nevetség tárgya volt, amikor az Isten-haza-család hármasságáról beszélt, Csurkát leszélsőségesezték,
amiért a nemzetközi pénzügyi körök behatolásáról írt, és a Népstadion kongott, ha a válogatott játszott.
Mára mindez gyökeresen megváltozott. Egyedül az SZDSZ szellemisége nem bír eltűnni, bár szerencsére mind befolyásban, mind szavazatokban sokat vesztett. És ma már inkább az ő agyament szlogenjeiken nevetünk…
Kapcsolódó vélemény
Négy meglátás az új balos messiás kapcsán – pár nappal egy valóban hatalmas budapesti tüntetés után.
Ezt is ajánljuk a témában
Azért jó, hogy Magyar bizonyos témákról egyáltalán nem beszél, mert így legalább azokban nem mond ellent magának. Francesca Rivafinoli írása.
A Tisza 8 évben maximalizálná a kormányfői tisztség időtartamát. De van itt egy kis bibi! Kovács András írása.
Ágh Attila szerint „indokolt és törvényes” a Tisza fellépése.
Az Európai Bizottság több tisztségviselője szerint Magyar Péter mindkét reformnak ellenáll, arra hivatkozva, hogy azok további terhet jelentenének az államháztartás számára.
Ha egy törvényt direkt Orbán Viktorra szabnak, akkor nevezzék annak, ami valójában: lex Orbán.
A pénteki katasztrófa halálos áldozattal is járt, egy ember életét vesztette. Hernádi Zsolt, a MOL elnök-vezérigazgatója kiemelte, hogy semmilyen jel nem utal külső beavatkozásra.
Ducsay Zsuzsanna neve a kinevezése ellenére még mindig ott szerepel a portál adatkezelési tájékoztatójában, mint adatvédelmi tisztviselő.
Magyarországon a liberális diktatúra nem azt jelenti, mint nyugaton, hanem minden nemzeti és közösségi szuverén elképzelés eltiprását: éljen az egyén, pusztuljon a nemzeti közösség!
A jobboldali politikus alaposan felborzolta a kedélyeket Franciaország lehetséges jövőbeli szerepvállalása kapcsán.
A jelentősebb státusszal bíró tagok már több területen felvették a kapcsolatot az új kormány illetékes minisztereivel, az egészségügy területén pedig az érdemi érdekegyeztetés el is indult.
