„Nem szeretném, ha a Balatonból Genfi-tó lenne, ahol csak a tulajdonosok mehetnek le a partra” – Áder János a Mandinernek

Korábbi köztársasági elnök vagy zöldinfluenszer – melyik megnevezést érzi magához közelebbinek?
Feláll a szőr a hátamon az influenszer kifejezéstől. Nem tekintem magam annak, nem is szeretnék az lenni. A státuszom: volt köztársasági elnök, emellett pedig a Kék Bolygó Alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok.

A fiatalok viszont zöldinfluenszernek tartják, és egy kutatás szerint hasonló a népszerűsége, mint Greta Thunbergnek. Milyen egy polcon lenni vele? 
Más bajnokságban futballozunk, nem érdemes összehasonlítani kettőnk tevékenységét. Majd az idő eldönti, hogy mennyire hasznos az, amit ő csinál. Én a megoldásokat keresem.

Mindenesetre sokat van fiatalok között, mit tapasztal, mennyire fontos nekik a környezetvédelem? 
Az országjárás során akár általános iskolásokkal, akár középiskolásokkal találkozom, azt tapasztalom, hogy fogékonyak a témára. Az előadásaink interaktívak, tehát nem arról szólnak, hogy odamegy egy öreg mókus, és osztja az észt a klímaváltozásról. Informatív, tudást gyarapító karakterük van a találkozóknak, a cél, hogy közösen gondolkodjunk. Az alapítvány által támogatott Fenntarthatósági témahéten tavaly 420 ezer diák vett részt. Ha egy héten keresztül ennyi fiatal kíváncsi arra, hogyan lehet megóvni a teremtett világot és megelőzni olyan problémákat, amelyek őket is nyomasztják és hatással lesznek a generációjukra, világosan jelzi az érdeklődést.

A pedagógusok hogyan állnak hozzá a témához?
Abszolút nyitottan. Kezdeményezésünkre a fenntarthatóság választható tárgy lett a gimnáziumokban, s idén már érettségizhetnek is belőle a diákok. Először a gimnáziumoknak készült el a Zöld Föld tankönyv, és már írják az általános iskolásoknak szóló változatot. Mindemellett a tanárok munkáját segítő akkreditált óravázlat, segédanyag is született, s mivel a pedagógusképzésben a fenntarthatóság korábban nem szerepelt,  fontosnak tartottuk, hogy megkapják azt a plusztudást, ami a tárgy oktatásához szükséges. Ezért elindítottunk egy ösztöndíjprogramot, így a tanárok még felkészültebben tudják átadni a tananyagot.

A pedagógusok méltatlan bérezése már az elnöksége alatt is napirenden volt, és ez azóta sem változott, bár most végre elkezdődhet az érdemi rendezés. Milyennek látja a helyzetüket?
A cél tekintetében nincs vita a politikai szereplők között. Ha évekre visszamenően megnézzük a kormánypárti politikusok nyilatkozatait, kivétel nélkül elismerték, hogy a helyzet megérett a rendezésre. A kormányzat januári bejelentése alapján a ciklus végére, tehát 2026-ra megduplázódnak a pedagógus­fizetések, ennek jegyében már idén jelentős emelést hajtanak végre. A kormány négy éve az egészségügyben egy nagy levegővétellel megoldotta először az orvosok, majd részben a szakdolgozók béremelését – korábban ekkora mértékű fizetésemelés nem történt az ágazatban. Hogy ezzel nem szűnt meg egy csapásra minden probléma, azt nem vitatom, de fontos lépés volt. Legalább ilyen sikeres béremelést remélek a pedagógusok esetében is.

Térjünk vissza a zöldtémákhoz, méghozzá a klímacsúcsokhoz. Ezeken az összejöveteleken évek óta rendre azt halljuk, hogy a klímakatasztrófa elkerülésének huszonnegyedik órájában járunk, pedig – valljuk be – még nem következett be ilyesmi. Őszintén, van értelme a találkozóknak?
Lehetünk-e huszonnyolc éve a huszonnegyedik órában? – nyilvánvalóan nem, tehát ez így hiteltelen. Másrészről viszont ha az a kérdés, hogy valós problémát jelent-e a szén-dioxid- és az egyéb üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése, valamint a földfelszíni és a tengervíz hőmérsékletének emelkedése, akkor a válasz egyértelműen igen. A jelenségnek súlyos ökológiai következményei vannak, és a cél világos: csökkenteni a fosszilis energiahordozók felhasználását, illetve mérsékelni a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációját – de legalább a növekedést meg kellene állítani. A kérdés, hogy a klímacsúcsok alkalmasak-e arra, hogy mindezt elérjük – szerintem teljes mértékben alkalmatlanok.

Miért?
Több okból is. Egyrészt nézzük meg azt, hogy mekkora volt a kibocsátás huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor első alkalommal gyűltek össze a résztvevők Berlinben, és milyen mértékű volt most, a dubaji klímacsúcs idején. Mit látunk? Folyamatosan emelkedik a szén-dioxid-kibocsátás – még a 2015-ös párizsi csúcs óta is, ahol pedig nagy döntések és vállalások születtek. Egyetlen év, a 2020-as volt kivétel, amikor a koronavírus-világjárvány miatti lezárásoknak, korlátozásoknak köszönhetően csökkent az emisszió. Gyanakvással figyelem azt is, hogy mennyien vesznek részt ezeken a találkozókon – a legutóbb állítólag hetvenezer ember jelent meg Dubajban. Ennyi résztvevő hogyan tud egyáltalán eszmét cserélni vagy megállapodni bármiről? Képtelenség! Ráadásul a klímacsúcson született „megállapodásoknak” nincs kényszerítőerejük. Ez nem más, mint politikai turistáskodás. Még valami: Dubajban nagy volt a versenyfutás, hogy ki nyer képmutatásban.

Mire gondol?
Az előkészítő bizottság két héttel a rendezvény előtt hozott egy határozatot, miszerint az országok kötelezzék el magukat, hogy 2030-ig megháromszorozzák megújulóenergia-termelésüket – ez lehetetlen, hiányoznak a technológiai feltételek. Nincs kellő mennyiségű nyersanyagunk, hiszen ha például az alumíniumot és a rezet elvonnánk a piacról, akkor nem maradna elegendő mennyiség az egyre növekvő igényű repülőgép- és autógyártás, illetve az építőipar számára. A képmutatásban az Egyesült Államok dobogós helyezést érhet el; idézzük fel, hogy a kiotói egyezményhez nem csatlakozott, majd a párizsi megállapodásból kilépett. A Biden-kormány pedig, miközben azt hangoztatja, hogy mélyen elkötelezett a klímaváltozás megállítását illetően, három új alaszkai olajmező kiaknázására adott engedélyt, ezáltal az USA a legnagyobb olajtermelővé vált, és importőrből exportőr lett. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a palagáz és a palaolaj kitermelése, valamint az ahhoz szükséges technológia milyen környezeti kockázatokat rejt magában. Abban, hogy le akarunk válni a fosszilis energiahordozókról, és közben csúcsra futtatjuk az olajtermelést, feszül némi ellentmondás.

S akkor mi a megoldás a tét nélküli klímacsúcsok helyett?
A leghatékonyabb az lenne, ha a G7 vagy a G20 vezetői és szakértői ülnének le tárgyalni. A G20 országai felelnek egyébként a kibocsátás 80 százalékáért. Ennek a néhány tucat embernek kellene arra törekednie, hogy szülessen egy megállapodás. Érdemi gondolkodást kellene arról folytatni, hogy a fosszilis energiahordozók kiváltása milyen technológiával érhető el. Az energiaigény és az energia­fogyasztás háromszor olyan gyorsan nő a világban, mint a népesség, a szükséges mennyiséget valamilyen módon elő kell állítani. Ha megvan a megfelelő tudás és a technológia – márpedig mindkettő megvan –, és meg lehet teremteni a pénzügyi forrásokat, onnantól már csak a politikai akarat hiányzik. A többi országnak pedig nem igazán lenne más választása, mint a G20 után menni.

Térjünk rá a magyar helyzetre. Összességében hogy látja, tízes skálán hányasra értékelhető a kormány zöldpolitikája?
Erre nem tudok egyetlen számmal válaszolni. Van, amire tízest, másra hetest, megint másra kettes alát adnék. Vegyük például azt, hogy az utóbbi öt évben minden esztendőben megduplázódott a naperőművi kapacitás Magyarországon – ez nagyon jó, ám a hálózatfejlesztésben lemaradtunk. Vagy mondjuk a geotermikus energia hasznosításában is történtek előrelépések, de sokan ezt nem tartják kielégítőnek. Nagyszerű, hogy a mátrai erőművet be fogják zárni, ám annak nyilvánvalóan nem örülök, hogy az eredetileg tervezettnél néhány évvel később. Vagy vegyük a biodiverzitást: egymillió hektáros területen, a Mura, a Dráva és a Duna mentén, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Magyarországon és Szerbiában létrejött az Európa Amazonasának nevezett bioszféra-rezervátum, ami példátlan a kontinensünkön. Nem mondom, hogy minden területen elégedett vagyok, de sokat léptünk előre az utóbbi években.

Hátrány, hogy nincs önálló környezetvédelmi minisztérium?
Számomra a lényeg, hogy a politikai szándék és a megvalósításhoz szükséges személyi, infrastrukturális és pénzügyi feltételek meglegyenek. Személy szerint el tudnék képzelni egy önálló vízügyi minisztériumot, de valószínűleg államtitkári szinten is megfelelően lehet foglalkozni a vízgazdálkodási kérdésekkel. Minden attól függ, hogy a kormányzati struktúrában van-e egy kel­lően elkötelezett személy, és neki van-e hasonlóan elkötelezett szakmai csapata. Ha igen, akkor szerintem másodrangú, hogy a területért miniszteri vagy államtitkári szinten felelnek.

Mekkora hangsúlyt helyez a kormány arra, hogy klímatudatosságra „nevelje” a magyarokat? Nem lenne érdemes a szokásos témák helyett inkább zöldügyekben nemzeti konzultációt tartani?
Közvélemény-kutatások formájában sokan próbálják megtudni, hogy az emberek mit gondolnak a klímaváltozásról, és persze miért ne kaphatna még nagyobb nyilvánosságot? Támogatnám a kezdeményezést. Egyébként ami a társadalmi edukációt illeti, az előző három évben kedvező változást tapasztaltam a kormányzati kommunikációban és intézkedésekben. Sokáig jogos kritika érte a kormányt a napelemek telepítésének elmaradásáért, ehhez képest az utóbbi hat évben minden esztendőben a duplájára nőtt a naperőművi kapacitás Magyarországon. A 2030-ra tervezett kapacitásbővítést várhatóan már idén elérjük, de tény, hogy önmagában megépíteni a naperőműveket nem elegendő, szükség van az infrastruktúra fejlesztésére is. Egy bizonyos szint elérése után más hálózatra lesz szükség; a németekhez hasonlóan ebben nekünk is van lemaradásunk, de a kormány elkezdte orvosolni a problémát.

Brüsszel rendre aggodalmát fejezi ki, hogy Magyarországon nem zajlik elég gyors ütemben a leválás a fosszilis energiahordozókról. Ön hogy látja?
Egyetlen szénerőmű működik az országban, amelyet hamarosan bezárunk, tehát a szénalapú energia­termelést befejezzük – ellentétben a németekkel, akik épp megnyitnak szénerőműveket. Nesze neked, klímapolitika! Nálunk a mátrai erőmű a kibocsátás nagyjából tíz százalékáért felel, így jelentősen javul majd Magyarország pozíciója a klímavállalások teljesítése tekintetében. Tény azonban, hogy a felhasznált energia tíz százalékát is itt állítjuk elő, s erre az energiamennyiségre szükségünk lesz a továbbiakban is. A rekultivált területeken egy napelempark, egy gázerőmű, valamint egy részben kommunális, részben pedig biohulladékot feldolgozó erőmű épül. Ez a portfólió adja majd azt a szükséges energiamennyiséget, amit eddig lignitből állítottunk elő. Vegyünk egy másik fosszilis hordozót, a gázt, amely klímavédelmi szempontból előnyösebb, mint a szén. A földgázas erőművek építése elengedhetetlen, enélkül Magyarország energia­ellátása nem oldható meg. A folyamatos áramellátás biztosításához szükség van az időjárástól független úgynevezett zsinóráramra, amit a következő módokon tudunk előállítani: gázerőművekben, esetleg vízerőművekben, ezenkívül atomerőművekben. Ahhoz, hogy leváljunk a szénről és az olajról, szükségünk van a földgázra és az atomenergiára, ezt 2022-ben az unió – nagy meglepetésre még az Európai Parlament is – elismerte, amikor zöldnek minősítette a két energiaforrást.

Az akkugyárak ügye továbbra is az egyik legmegosztóbb téma itthon. A támogatók szerint a beruházások összhangban vannak az uniós célokkal, miszerint hamarosan már nem lehet benzin- és dízelüzemű autókat forgalmazni, a tiltakozók viszont a környezeti ártalmakra figyelmeztetnek.
Erre azt tudom mondani, hogy aki A-t mond, mondjon B-t is – ugyanezt vallom az atomenergia hasznosítása kapcsán is. Az Európai Unió eldöntötte, hogy 2035-ig olyan technológiai váltást kell végrehajtania az európai autóiparnak, amilyenre nem volt példa az iparág történetében. Valamivel azonban továbbra is mennie kell a gépkocsinak, márpedig a földgázhajtás egyelőre gyerekcipőben jár, a hidrogén még hátrébb tart, marad tehát az akkumulátor. Így pedig az a kérdés, hogy melyik az, amelyik a legnagyobb távolságra képes elvinni az autót, amelyiknek a legnagyobb az energiasűrűsége – ez most a lítium­ionos. Vannak kutatások más technológiákról is, de egyelőre ez a megoldás a legáltalánosabb. Az európai ipar évente körülbelül tízmillió autót állít elő, vagyis körülbelül ennyi akkumulátorra lesz szükség – hatvan gyár épült vagy épül többek között Svédországban, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Lengyelországban, Olaszországban, tehát nem csak Magyarországon. Itthon az utóbbi évtizedekben jelentősen bővítettük az autóipari kapacitásunkat. Ne feledjük, 1990-ben még egyetlen személygépkocsit sem állítottak elő itthon, most pedig itt vannak a legnagyobb márkák közül jó páran. A Mercedesnek, az Audinak vagy a Suzukinak költséghatékonyság szempontjából nyilván sokkal jobb, ha az akkumulátort a közelben gyártják, amely aztán a beszállítók révén viszonylag gyorsan el tud jutni a fogyasztókhoz. Ráadásul ma ez csúcstechnológiának számít, egy zöld rendszámos autó értékének a negyven-negyvenöt százaléka az akkumulátor. A kínaiak komoly fejlesztéseken vannak túl, nem véletlen, hogy Európa és részben Amerika is fogja a fejét. Nekünk azt kell eldöntenünk, hogy kimaradunk ebből a bizniszből vagy sem. Rátérve a szennyezés kérdésére, mivel zárt technológiájú rendszerről van szó, balesetmentes működés mellett ki van zárva a levegőszennyezés, s a talajjal ugyanez a helyzet.

A legnagyobb félelmek a vízszennyezésre vonatkoznak.
Óriási szerencse, hogy van egy magyar cég, a Hidrofilt, amely víztisztító rendszerek telepítésével foglalkozik, s dolgozott már többek között a Mercedesnél és a Mol százhalombattai finomítójában is. Ők jelezték, hogy képesek olyan berendezés kiépítésére, amely zárt rendszerben, tisztított szennyvíz felhasználásával tudja kielégíteni az akkugyárak vízigényét. Innentől kezdve nem értem a pánikkeltést.

Balaton-part. Az építési tárca új időszámítást, szigorúbb szabályokat ígért a balatoni építkezéseknél, sokan viszont Balatonnál zajló természetrombolást, a tópart ellopását emlegetik. Önnek elfogadható mértékűek az építkezések?
A Balatont meg kell óvni. Az aggodalmat értem, de a veszélyt nem látom olyan súlyosnak. Tisztázzuk, a beépítés nem most kezdődött. A vízparti nyaralók jelentős része az ötvenes, hatvanas, hetvenes években létesült. Sok helyen a vasút is közel megy a tóhoz, tehát nemcsak lakóingatlanok, hanem infrastruktúra is épült a partnál, hogy hamarabb odajussanak az emberek. Tény, hogy néhány területen zajlanak építkezések, és egy részükre lehet, hogy én nem adtam volna meg az engedélyt. Láttam Siófokon a hatalmas szállodákat – nem az én ízlésem, nem nyaralnék ilyen helyeken szívesen. Azzal is egyetértek, hogy a nádasokat őrizzük meg, és legyenek szabadstrandok, vagy ha fizetősek is, akkor kulturált kikapcsolódási lehetőségeket nyújtsanak. Nem szeretném, ha a Balatonból Genfi-tó lenne, ahol csak a tulajdonosok mehetnek le a partra, mások pedig jó esetben helikopterről vagy egy drónfel­vétel segítségével láthatják, hogyan is néz ki a tó. A Balaton közkincs, s bizonyos feltételeket és adottságokat figyelembe véve az a szerencsés, ha mindenki hozzáfér és használhatja. Ráadásul egyre jobb a Balatonon lenni: a szolgáltatások színvonala jelentősen emelkedett az utóbbi években, nem véletlen, hogy mostanában már sokan nem a horvát tengerpartot választják.

Egyébként inkább északi vagy déli part?
Ha unokával vagyunk, akkor inkább délre megyünk, ha meg a feleségemmel ketten, akkor északra. Ha pecázni megyek, akkor is inkább az északi partot választom, mert a vízben hamarabb elérem a jó haltartó helyeket. De mindenütt jó a Balatonon! Jók a borok, egyre jobb a gasztronómia és az infrastruktúra, így a bicikliút is – mi minden évben körbebringázzuk a feleségemmel a tavat, mindenkit biztatok, hogy próbálja ki egyszer.

Nagy változások zajlanak a hulladékgazdálkodásban: belép a területre a Mol, illetve elindul a kötelező visszaváltási rendszer, igaz, fél évvel később a tervezettnél. Hogyan értékeli a reformokat? 
Rendet kellett tenni a hulladékgazdálkodásban, amihez szükség volt egy tőkeerős piaci szereplőre. Régóta váratott magára, hogy az üveget, az alumíniumdobozt és az óriási mennyiségű petpalackot vissza lehessen váltani – annak idején, a mi gyerekkorunkban az üvegvisszaváltás jól bevált rendszer volt.  Európában számos helyen remekül működik, Szlovákiában például egy másfél éves, sok döccenővel járó bevezető időszak után az emberek hozzászoktak, s mostanra megszerették. Van uniós kötelezettségünk is, de enélkül is elengedhetetlen, hogy ami most még szemét, az az új rendszernek köszönhetően nyersanyaggá váljon. A féléves csúszásnak nyilván nem örülök, s ahogy olvasom, ma még nagyítóval sem találnak a fogyasztók visszaváltási kóddal ellátott terméket a polcon. Állítólag még kell a gyártóknak fél év, hogy ellássák a terméküket a szükséges kóddal, akkor aztán elkezdhetjük használni a már telepített, de még üzemen kívül lévő automatákat. A másik vesszőparipám az elektronikai hulladék gyűjtése, amelynek újra­hasznosítási aránya rendkívül alacsony szinten áll, holott a nagy része ritka és drága alapanyag – arany, réz, ritkaföldfémek –, és 90-95 százalékban újrafeldolgozható. A technológia megvan, csak használni kell, és szerintem néhány gyűjtési akcióval a lakosság érdeklődését is fel lehet kelteni, ez is a szemléletformálás része lehet – remélem, ebben partner lesz a Mol.

Milyen tervei vannak a Kék Bolygó Alapítványnak erre az évre?
Vannak visszatérő projektjeink, ilyen a már említett Fenntarthatósági témahét, a gyerekekkel való találkozás mindig izgalmas időszak. Tervezzük a X. Nemzetközi természet- és környezetvédelmi filmfesztivált, és szeretnénk láthatóbbá tenni. A harmadik fenntarthatósági expó jövőre lesz esedékes, gondolkodunk rajta, hogy állandó helyszínt keressünk neki, és egész évben látogatható legyen. Egy ilyen expó előkészítése legalább egyéves munka, tehát neki kell kezdeni. Ahogy említettem, folytatódik a tankönyvprogramunk, és a tőkealapunk szívesen fektet be reményt keltő, innovatív ötlettel előálló cégekbe – abban bízunk, hogy ebből nemcsak profit lesz, hanem olyan újításokkal tudunk megjelenni Európában, amelyek világhírnevet hoznak az adott szolgáltatásnak, terméknek. Sok jó magyar ötlet van, rengeteg innovációval találkozunk, a nagy részüket piacképesnek gondolom. Folytatódnak az országjáráson tartott előadások és a podcastelés is, közelítünk a századik adáshoz. Unatkozni tehát nem fogunk a csapatommal. 

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád