Ha nem szült-nemzett volna minden felmenőnk gyereket, ma nem volnánk

A katolikus esketési szertartásnak van egy áldása, amire mások esküvőjén figyeltem fel, és csak jóval később, a miénkről készült videót újra nézve fedeztem fel, hogy nekünk is mondták. Így hangzik, az ifjú párra vonatkoztatva: „Fiaiknak fiait mindketten láthassák”.

Ebben benne van, hogy legyenek fiak, mert végtére is ennek az egésznek ez az elsődleges célja – ezért is értelmezhetetlen, ha a reprodukcióra képtelen azonos neműek fura kapcsolatukat házasságnak nevezik. Sőt, a cél az, hogy lehetőleg több legyen, hiszen ha csak egy volna, akkor hosszú (nem is olyan hosszú…) távon elfogynánk. Fontos megjegyezni, hogy a nyelvünkben a fia leányt is jelenthet; a fióka egyszerűen utód, gendertől függetlenül.

Továbbá a fiaknak is legyenek fiaik (tehát unokák), és ezt mindketten érjék meg. Messzebbre nem tekint a kérés, az unoka diplomaszerzése, házassága, pláne a dédunoka már olyan ajándék, amely az alapszolgáltatáson felül van.

Házasságom elmúlt huszonkilenc évében ezért – ha nem is vakon, de – bizakodtam, hogy még maradhatok, mert a kérés nem teljesedett be.

Az év utolsó péntekjén megszületett az unokánk. Mindketten láthattuk. Egyszerre megható és ijesztő, hogyan fut el az idő, hogyan ismétlődnek generációk élményei;

Annyi minden történik velünk az életben, de ha nincs élet (vagyis ember), akkor nincs semmi. 

Felelősség és hatalom; büszkeség és teher: immár öt ember van, akik nem lennének, ha én nem vagyok. Édesapám ravatalánál mondtam: tizenketten álljuk körül a sírt, akik közül senki sem létezne, ha ő nincs. Ez mára már tizenötre bővült. Déd- és ükszüleim, és azok ük-ükszülei, régen elporlott csontú parasztok, iparosok és kisnemesek, férfiak és asszonyok létezése nyer újra értelmet minden születésben.

Ahhoz, hogy létezzünk Ádám és Éva óta – ez a hívő verzió, de az evolucionista megoldás az egysejtűtől számítva még ennél is döbbenetesebben igaz –,

Ha csak egy kimaradt volna az ókorban, mert tévedésből kiteszik a Taigetoszra, vagy a középkorban a tatárok lemészárolják, mielőtt lemenőkről gondoskodna, de akár a pestis viszi el fiatalon vagy a torokgyík: már nem lennénk.

Akinek nincs gyermeke, talán nem is értheti meg sohasem, mit jelent a feltétlen, valóban önzetlen szeretet. Szerelmesek vagyunk, szeretjük a szüleinket, testvéreinket, barátainkat,

Nagyobb öröm számunkra, ha ő eszi meg a csokit, mintha mi, és ha beteg, azt kívánjuk, bár cserélhetnénk vele.

A szamáriai asszony azt kéri Jézustól, merítsen neki a kútból, mire az Üdvözítő inkább azt javasolja: kérje azt a vizet, amit csak ő adhat, s ami után nem szomjazik meg többé. Semmilyen földi kincs, semmilyen tárgy vagy érzelem egy idő után nem tudja betölteni a bennünk lévő űrt, a mindenség utáni vágyódást.

Majd a mennyben megtapasztaljuk és színről-színre látjuk vágyaink beteljesítését, a feltétlen szeretetet, amely csak a transzcendensben létezhet. Ebből ad ízelítőt az a lelkünket betöltő, óvó-féltő-önfeláldozó szeretet, amit a gyermekeink iránt érzünk, akik a biológiai halhatatlanságunkat hordozzák, és segítenek megsejteni a lelki halhatatlanság lényegét.

A harminc éve ígért (kért) áldás beteljesült, kissé megszeppenten az agg Simeonra gondolok, aki meglátva a templomban a kisded Jézust, úgy érzi, már meghalhat. („Bocsásd el most, Uram, szolgádat szavaid szerint békességben!”)

Én azonban még kérnék egy kis időt. Az eredeti szövegben ugyanis fiak fiairól van szó, többes számban. Még megvárnám a másodikat, harmadikat, negyediket is…

Nyitókép: Getty Images