Csupán pillanatok vannak hátra ahhoz, hogy mindenki, a hatalmasok is a bőrükön tapasztalják meg, járhatatlan az út.
„Ilyenkor, advent idején mindig várakozunk. Várakozunk arra, hogy mi, keresztények megünnepeljük Jézus Krisztus születését, hogy hódolhassunk évszázados szokásainknak, hogy végül a szerteszóródott családok is újból találkozzanak, s várakozunk mindarra, amit a jelen vérzivataros időszaka nem tett lehetővé. Mindenekelőtt a békére. A békét óhajtanánk, amely egyelőre nemigen akar eljönni. Ami az én nemzedékem életében – azaz a negyvenes évek második felében születettek számára – már régóta nem igazán akart eljönni. Belecseppentünk az éppen véget ért második világháború okozta szegénységbe, majd a kommunizmus józan ésszel felfoghatatlan intézkedéseibe, a sztálinizmus üldöztetéseibe, átéltük családtagjaink, ismerőseink külföldi és belföldi málenkij robotra hurcolását, majd ötvenhatot, az ostoba kádári kommunizmust, valamint a rendszerváltásnak nevezett módszerváltást, az újkapitalista magyarok megjelenését, mindezekkel együtt hazánk akkor sem túl rózsás állapotában lévő vagyonának elherdálását, külföldi kézre juttatását, s függetlenségünk keletről irányított mivoltának átcserélését nyugatról irányítottra. A világ helyzetét elnézve, mégis azt mondom, örülhetünk. Mindezek ellenére élünk és várakozunk. Mindig csak várakozunk, de már meg is szoktuk, manapság éppen az uniónak nevezett valami »megjavulására« várunk. A realisták persze tudják, hogy hiába várjuk, az úgysem jön el. Mert minden jobbító szándék ellenére »ez az a hely, ahol semmi se változik, ez az a hely, ahol áll az idő« – miképp az ismert sláger mondja. És tényleg ez az. Most, az ünnep idején, a békességet óhajtás időszakában sem dicsekedhetünk semmiféle eredménnyel. Kijev várakozik. Még több pénzre vár. A Közel-Kelet forrong. Egymást érik a tüntetések szerte a világban, békességre vagy legalább némi igazságos együttműködésre várva. Közben hordák ostromolják sok-sok ország határait, gyilkolnak, követelőznek, a felelősök meg hallgatnak. Ez a hallgatás kora, meg a hazugságé. S egyetlen gondolkodó ember sem vitathatja, hogy a kereszténységért és Európáért folytatott harc immár az utolsó felvonásához érkezett.
Az érzékenyebb emberek már régen érzik, hogy csupán pillanatok vannak hátra ahhoz, hogy mindenki, a hatalmasok is a bőrükön tapasztalják meg, járhatatlan az út. Ezért kell hazudniuk, ezért kell hallgatniuk, meg elterelő hadműveleteket kreálniuk, ezért kell demokráciának hívni azt, ami diktatúra, ezért kell elhazudni azt, hogy ez idő tájt a földgolyó lakosságának tíz százaléka birtokolhatja a javak hetven–kilencven százalékát, s a többinek marad a reszli. És persze ezért kell titokban tartani a néha-néha ma már kiszivárgó terveiket – például a népesség csökkentésére, avagy arra, hogy nálunk és persze más országokban is kormányváltást erőszakoljanak ki. Mikor aztán már mindent felforgattak, jöhet a végső, »gyakorlati« megoldás, a terv végső megvalósítása, a nemzetek halála.
Mégis, mi lehet számunkra a vigasztaló? Mi szolgálhat ébresztő gyanánt, mi világosíthatja meg, mi ébresztheti fel az embereket, hogy vegyék észre a végveszélyt? Talán az, hogy nekünk van hitünk és hazánk. S hisszük, hogy a világ felett őrködik a rend, még ha káosz keletkezik is olykor-olykor. S hinni kell abban is, hogy el kell jönnie az igazság pillanatának. Annak, amikor az anyagi növekedés, gyarapodás helyett a szellemi növekedésre tesszük a hangsúlyt, s elhisszük, hogy szellemileg is felnőtté válhat minden egyes ember. Valamint tudomásul vesszük, hogy az összes életformát tisztelni kell, ami a bolygónkon megtalálható. Aki nem így tesz, azt lerázza magáról a Föld. Ez a rend, ez a törvény. Az isteni törvény, amit ember nem szeghet meg büntetlenül. Viszont nagyon is segíthet abban, hogy minél kevesebb legyen az isteni törvényeket megszegők száma és ereje.
Várakozunk. Ünnepre készülünk. Az én világlátásom szerint az élet feladat, és nem örömünnep. Ahol megtapasztalhatunk olyan dolgokat, amiket csak fizikai testbe zárva lehet megtapasztalni. S ezen tudás birtokában csiszolódva mindig magasabb osztályba léphetünk. Változatlanul mélységes a hitem abban, hogy az élet örök, s Krisztus országában sok lakhely van. Ez ad értelmet mindenfajta küzdelemnek. A várakozásnak is.”
Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay
Mi az igazság: túlnépesedik a bolygónk vagy épp ennek az ellenkezőjétől kell tartanunk: az igazi társadalmi katasztrófát az okozhatja, hogy húsz éven belül összeomlik a népesség? Stephen J. Shaw, a „Születési szakadék – Gyermektelen világ” című dokumentumfilmében erre ad választ, és alaposan megkongatja a vészharangot.
Már a bolygó mágneses tere is veszélyben lehet.
A termékenységi ráta csökkenésében már eddig is „világbajnok” Dél-Korea tavaly minden rekordot túlszárnyalt: tavaly egy szülőképes nőre 0,72 gyermek jutott. Ez a tendencia már két évtizede tart, és a demográfiai szakértők szerint még mindig van lejjebb. A gazdasági sikertörténetet magáénak tudó, látványos technológiai fejlődést felmutató ország könnyen a kihalás sorsára juthat!
„Megvan az esélye annak, hogy az emberiség súlyos károkat szenvedjen az éghajlat pusztulása miatt” – jelentette ki a klímakutató a politikusnak.
Az adatok szerint az ország népessége 2020 óta folyamatosan csökken.
A következményeket ki lehet találni.
Érdemes lesz majd kalkulálni a hosszabb kijutási idővel.
