A keresztény politika lehetőségeiről: áldás vagy átok?

A „politikai kereszténység” kudarcáról értekeznek a kormánykritikus és a baloldali értelmiség soraiban annak kapcsán, hogy a népszámlálási adatok szerint kétmillióval csökkent a katolikusok száma, négymillió embernek pedig nem ismeretes a vallási meggyőződése. E felfogás szerint az állam és az egyházak összefogása rontott az egyházak megítélésén, az egyházpárti politika pedig nemhogy nem hozta meg a várt gyümölcsöt, de még vissza is ütött. A vélekedés szerint a közelség a politikához korrumpálja és hitelteleníti a keresztény egyházakat.

Mikor a katolikus püspöki kar az általános nyugati trendeket emlegette mint okot, többen felhördültek, hogy ezt nem lehet ennyivel elintézni. Valóban nem, de azért ha a püspöki kar magyarázata hiányos is, attól még igaz. Ráadásul nálunk először egyházüldöző kommunizmus volt, s utána jött az indifferentizmust elősegítő nyugati fogyasztói világ, a konzumerista ideológia és hozzáállás. Utóbbi, mivel kényelmesebb, sokkal sunyibb módon erodálja a kereszténységet, mint a kommunizmus.

Ebből a szempontból egyvalami valóban a kormányzat számlájára írható, mégpedig az, hogy az előző évtizedben sosem látott módon és gyorsasággal növelte az életszínvonalat. Az életszínvonal-­emelkedés, a jólét ugyanis viszonylag kiszámítható módon vezet elvallástalanodáshoz – legalábbis egy posztkeresztény világban, ahol a kereszténység nem magától értetődő, általános meggyőződés. Ez egy konzervatív paradoxon: a modern politika evidensen a gazdasági felemelkedésre és a jólétteremtésre törekszik, ám ha ez sikerül, akkor az jó eséllyel erodálja a konzervatív alapmeggyőződést. A kormányzat azonban nem a Szent Ágoston-i isteni várost, hanem a földi várost kormányozza. A jó kormányzásról márpedig a mélyen keresztény középkornak is a béke és a jólét jutott eszébe, híres példája ennek a sienai városháza freskója, Ambrogio Lorenzettinek a jó és a rossz kormányzás allegóriáit és hatásait ábrázoló, 14. századi festménye.

Ha nem az anyagi, hanem a szellemi oldalról közelítünk, akkor felmerülhet az is, hogy a politikával szemben álló, hitvalló, mártír egyház hitelesebb, mint a politikával „összebútorozó”. Amúgy hallani olyan hangot is, amely szerint ráférne már egy kis sanyargatás a magyar keresztényekre, sosem árt egy kis üldözés, mert az megoldaná a hitelességi problémákat. Az egyház, a kereszténység hitelét valóban jelentős részben mártírjai, szentjei, Teréz anyái adják. Ám Közép-Európában történelmi távlatból nézve épp csak három évtizede, hogy véget ért az utolsó üldöztetéses időszak – ilyen hamar megfeledkezünk erről? A mártírokra bármikor lehet emlékezni, emlékeztetni, akár ezer-kétezer év távlatából is, nemhogy harmincéból.

Az is igaz, hogy Szent Ágoston, aki mind a konzervatív gondolkodás, mind a keresztény realizmus ember- és társadalomképét megalapozta, még a keresztény vezetésű Római Birodalom szélén is egy dolgot várt a politikától: azt, hogy élhető békét teremtsen. Semmi többet. A kereszténység minimalista elvárása tehát a politikával szemben az, hogy hagyják békén a híveit. Ekkor azonban a modern politika jóléti áldásairól is lemondhatunk. Szent Ágoston minimalista elvárása a modernitásban a neoliberális éjjeliőr állam: a szegényeinkről és a betegeinkről teljes mértékben nekünk kell gondoskodnunk, nem az államnak.

És hát minimális elvárások ide vagy oda, azért a kereszténységnek is voltak, vannak ambiciózusabb megnyilvánulásai politikai téren. Miután megszületett a keresztény Európa, bizony a kereszténység és a politika erősen összefonódott; pontosabban sosem volt szétválasztva, teoretikusan sem. A modernitás hajnaláig senki nem gondolkodott a társadalomtól különválasztott politikában és vallásban. Persze a kereszténység Szent I. Geláz (Gelasius) pápa kétkard-­elmélete által demonstráltan külön kezelte az államot és az egyházat mint struktúrát, de azok azért össze-összefonódtak. Vagyis mivel az egész társadalom keresztény volt, a kereszténység magában foglalta a politikát. Folyamatosan fel is merültek hitelességi kérdések: sok püspök uraskodott, gazdagságban élt; mások meg szentek voltak. A középkori kereszténység egyik legismertebb vitája XXII. János pápa és a minorita ferencesek vitája, mely Umberto Eco regényében, A rózsa nevében is feltűnik. A pápaság nagy avignoni reformere szemben állt a ferencesek szélsőséges szegénységet hirdető, spirituálisoknak nevezett ágával. E szegénységvita más formában, de ma is feltűnik, például hazánkban. Mindenesetre az egyház évszázadokon keresztül szorosan együttműködött – hol pedig konfliktusba került – az állammal, a világi vezetőkkel. Mindez mégsem okozott esést a hívei számában.

Ráadásul a mai magyar helyzetben egyház és állam nincs összefonódva, pusztán együttműködés van a kettő között – ami néha okoz súrlódásokat is. Nem látszik, hogy ez specifikusan is oka lenne a hívek száma esésének. Ha így volna, akkor ugyanis a nehéz időkben nőnie vagy stagnálnia kellett volna a hívek számának, s itt nehéz időkön a 2002 és 2010 közti időszakot értem, amikor közel sem volt akkora jólét, mint ma, sőt romlott is, ráadásul a baloldali kormányzatok ellenségesek voltak az egyházakkal szemben. Ekkor is esett a hívek száma. Akinek józan esze van, az nem kívánja vissza sem az üldöztetések, sem a politikai ellenségeskedés időszakait. Nem mellesleg az ősegyház is tiltotta, hogy bárki hősködésből mártír akarjon lenni. Miközben 

az itthoni fanyalgók tévesen hiteltelen „államegyházi” állapotokról beszélnek.

Az egyház mai, posztkeresztény helyzetét szokás a Római Birodalomban létező prekeresztény állapothoz hasonlítani, amikor a kereszténység kisebbséget alkotott; ezért ma az ősegyházra tekintenek mintaként. Azonban a kereszténység optimalista programja mégiscsak a keresztény társadalom, ahol a keresztények nem a város alatti katakombákban, hanem az égi irányjelzőként a város fölé magasodó katedrálisokban gyűlnek össze. 

Persze nem a politika tette felülről kereszténnyé Európát, hanem a kereszténnyé vált társadalmakból fakadt evidensen az, hogy a köz életét is áthatotta a kereszténység. A középkor pedig – melyért oly sok konzervatív gondolkodó rajong – nem az eredeti kereszténységtől való eltávolodás és korrumpálódás időszaka, hanem az eredeti kereszténység kiteljesedéséé. Persze a középkori keresztény világ nem volt valamiféle megvalósult ideális utópia, ahogy az őskereszténység sem. Tele volt emberi romlottsággal mindkettő. Ez a conditio humana, az emberi létállapot.

S itt kanyarodjunk vissza a jelenhez. Az alapvető tévedésünk abban áll, hogy keresztény politikán gyakran baloldali humanista utópiák megvalósítási kísérletét értjük, melynek megvalósítói, a „keresztény politikusok” tökéletes szentek kellene hogy legyenek. Úgy képzeljük, a hiteles keresztény politika egyenlősít, pénzt oszt, felszámolja a konfliktusokat, csak pozitív kampányt folytat, nem alkalmaz kényszert, és pacifista, sőt eltünteti a hatalmat (a modernitás nagy projektje a nyílt hatalomgyakorlástól való megszabadulás kétségbeesett kísérlete, mivel a hatalom kényszerrel, erőszakkal és konfliktussal jár). A jó keresztény politikus nem korrupt, nem alkalmaz kényszert, sőt mindenét szétosztja a szegényeknek. Az emberi gyarlóságot pedig – legyen az korrupció, hiúság, egoizmus, szexuális visszaélés, túlzott anyagi gyarapodás, akármi – nem pusztán emberi gyarlóságnak, hanem egyenesen „álkereszténységnek” tartjuk. Én nem látom, melyek azok a bűnök és rossz tulajdonságok, amelyek egy keresztény politikusból (és bármely keresztény embertársunkból) nem pusztán tökéletlen, gyarló keresztényt, esetleg rossz politikust faragnak, hanem egyenesen „álkeresztényt”.

Ma divatos a keresztény idealizmus, márpedig a kereszténység nem jó, ha idealista. A keresztény realizmus nagy szerzői – például Szent Ágoston, Morus Szent Tamás, Joseph de Maistre, T. S. Eliot, Reinhold Niebuhr, Nigel Biggar – arra figyelmeztetnek, hogy az ember tökéletlen, ezért a társadalom és következésképp a politika is tökéletlen. A bűn, a gyarlóság, a kényszer, a konfliktusok, a háború és sok minden más nem iktatható ki a világból. Hatalommentes és hatalomtechnika-mentes politika nem létezik. A keresztények által csinált politika is tökéletlen lesz. A keresztény politikus is hatalomtechnikus kell legyen, kényszert kell alkalmaznia, érdekeket kell egyeztetnie. Döntenie kell rossz és még rosszabb között. Ne higgyük, hogy a modern kereszténydemokrácia nagy politikusai – Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Alcide De Gasperi stb. – nem voltak kiváló hatalomtechnikusok, csak épp a távolból megszépültek.

Szerintem téves politikai kereszténységről beszélni mind általában a kereszténydemokrácia, mind az Orbán-kormányok esetében. A politikai kereszténységnek sokkal ambiciózusabb programja lenne, mint a keresztény politikának (kereszténydemokráciának): politikai kereszténység például a katolikus integralizmus esetleges megvalósítási kísérlete. Az Orbán-rendszernek és a kereszténydemokráciának sokkal visszafogottabbak az ambíciói: politikai kereszténységről nem, kereszténységpárti politikáról beszélhetünk.

A politika és a kereszténység éles elválasztása téves. Morus Szent Tamás, a politikával, VIII. Henrikkel való konfrontáció szentje mártíromsága előtt épp a hatalmat szolgálta. Nem eleve állt szemben a politikával – elvhű maradt, amikor szembekerült vele. A katolikus egyház szerint is törekedniük kell a politikában részt vevő híveknek a lehetőségekhez mérten a keresztény elvek aktív képviseletére. A kereszténység számbéli hanyatlásának okát nem az egyház és az állam mikor rossz, mikor jó viszonyának vagy az egyház „jólétének” témája körül kell keresni, hanem valamiféle lelki beállítódás megjelenésénél és elterjedésénél néhány száz évvel korábban. Politikai kereszténységről tévedés beszélni, az egyházakkal szövetkező, kereszténységpárti politikát pedig érdemes támogatni.

Nyitókép: Gettyimages