Két úr szolgája? – Az orvosi másodállásról kritikusan

Gaál Csaba írása

A probléma felismerése fontosabb, mint a megoldás megtalálása. A pontos leírás ugyanis csaknem automatikusan elvezet bennünket a megoldáshoz.

(Einstein)

Az állami és a magánellátás viszonyában alapvető feladat lenne a két rendszer világos elkülönítése, valamint együttműködésük szabályozása. A hazai egészségügyben azonban mindkét kérdés máig nincs egyértelműen, mindkét fél egyetértésével és a betegek javára összehangolva. Az egybedolgozás egyik lényeges eleme a közellátásban dolgozó orvosok magánbetegek ellátásában való részvétele, vagyis az úgynevezett másodállás kérdése.  

Kitekintés

Ahhoz, hogy saját praxisban működhessen, vagy magánorvosként dolgozhasson, engedélyt kell kérnie a munkaadótól. Ebben az esetben kap egy ún. mellékállásra szóló jogosítványt (Nebentätigkeitserlaubnis), ami  azonban ritkán esik meg, minthogy a privát orvosi ténykedés  nem mehet a kórházi munka rovására. Elképzelhetetlen tehát, hogy valaki délután „lelép” a munkahelyéről és a magánrendelőjébe vagy egy magánintézménybe siet, mintha nem lenne elég tennivaló a kórházi betegek körül!

A németeknél szóba se jöhet, hogy az orvos a magánbetegeit a munkahelyéül szolgáló kórházba küldi (utaltatja!), pl. röntgen-, labor-  vagy egyéb vizsgálatra, esetleg kezelésre a közellátás költségére, mint ahogyan az sem, hogy az operátor az intézményi ellátás után  magánpraxisába rendeli vissza ugyanazt a személyt.  

A másodállás hazai szabályozása

Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény 4. §. (1) bekezdése alapján „az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy további munkavégzésre irányuló jogviszonyt, ideértve más keresőfoglalkoztatást, valamint díjazás ellenében folytatott tevékenységet kizárólag a Kormány által kijelölt szerv előzetes engedélyével létesíthet”. A törvény kötelezően tartalmazza a kérdést: „Az engedélyezni kívánt tevékenység az elsődleges jogviszony szerinti munkaidőt érinti-e. A kérelemhez csatolni szükséges a közvetlen munkahelyi felettes támogató nyilatkozatát, melyet a kérelmező továbbít az engedélyezésre.”

Az engedélyezések kiadására az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) jogosult úgy, hogy a bírálatakor szem előtt tartja az egészségügyi szolgáltató ellátási érdekét. A törvény nem szól arról, hogy ki és hogyan ellenőrzi az adatok helyességét, indokoltságát és a kérelem jogosságát. Ki jár utána annak, vajon az engedélyezett munkakör valóban nem esik-e egybe az orvos kórházi munkaidejével?

Írásbeli kérdést intéztem az illetékes kórházi főigazgatósághoz. Válaszuk szerint a 2023. február 23. napján rendelkezésre álló információk alapján a 2021. áprilisi indulás óta összesen 18 501 döntés született a másodállás megadásáról és mindössze 81 esetben tagadták meg az engedély kiadását, vagyis a kérelmezett engedélyt  kevesebb mint 0,5 százalékuk nem nyerte el, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki megkapta! Ismerve a közellátásban uralkodó szakemberhiányt, valóban indokolt-e úgyszólván az összes kérelmet teljesíteni? A számokat nézve a tömeges engedélykiadás a szabályozás megcsúfolása!

A magyarokról köztudott, mennyire élelmesek, feltalálják magukat, amitől nem idegen a törvények kijátszása, de legalábbis a kiskapuk megtalálása. Jelen esetben is nyilvánvalóan erről van szó. Egyértelmű, hogy az eljárás formálissá vált, divatos kifejezéssel „kiüresítették” azt. Ha mindenkit megillet a másodállás, akkor miért a rendelet? Különösen akkor tűnik ki az elterjedt  gyakorlat tarthatatlansága, ha maga a kórházigazgató is él vele: kardiológusként magánrendelőt tart fenn, „felettesétől” (?) támogató nyilatkozatot csatolva kér engedélyt a mellékállásra, végül a rendelőjéből küld(et)i a beteget a kórházba szívkatéterezésre, cardiosonographiára és így tovább, amit azután kórházi alkalmazásban részben maga végez. Ha a kórházigazgató így jár el, óhatatlanul pártolja az ott dolgozó orvosok engedélyének kiadását is, hiszen innen kezdve gátlástalanul megkaphatja bárki az immár legalizált magánműködést.

Ugyanezt teszik más, főként operatív szakmák képviselői is. Nem merül fel kétely a hivatalos szervben a szinte egyöntetűen pozitívként elbírált másodállások ügyében? Melyik hatóság gyakorol ellenőrzést a kiadott engedélyek korrektségét illetően? Vajon milyen megfontolásból kapnak engedélyt az osztályvezető főorvosok a magánrendelésre, mivel sejthető, milyen célból teszik ezt.

vagyis kezelés után ismét náluk landol a beteg. 2022-ben az egyik választási gyűlésen a prominens FIDESZes előadó maga mesélte, hogy felesége műtéte után az osztályos elbocsátásakor a főorvos imígyen ajánlkozott: „X úr, a feleségét szívesen látom a magánrendelőmben.”

Egy megyei kórház ortopéd főorvosa interneten közli: „A magánrendelőben várom mindazon betegeket, akiknek krónikus alsó végtagi panaszai vannak, eldönteni, hogy mi a panaszok eredete, felállítani a kezelési tervet, szükség esetén megkezdeni a műtétre való felkészítést.” Ugyanő az osztályán a váróban hirdeti saját magánrendelését és adja tudtul, hogy a városban az érdekeltségébe tartozó üzletben hol lehet méret utáni cipőt és  egyéb segédeszközöket rendelni, vásárolni. Senki nem akad fenn a nyilvánvaló összeférhetetlenségen?

Egy adat szerint – igaz, évekkel korábban, de a helyzet azóta nyilván nem sokat változott – a Semmelweis Egyetem 415 orvosából 55 százaléknak van magánpraxisa (döntően a 3-4 legnagyobb budapesti magánkórházban), illetve 36 százalékuk két vagy több magánintézményben is dolgozik (Kórház 2017, 23.o.).

Ugyan mihez kezd a műtétes vagy a radiológus orvos az albérleti  rendelőjében? Milyen orvosi tevékenységre ad alkalmat a műszerezettséget, speciális felszerelést igénylő kórismézés, kezelés?

A szétválás elvileg megtörtént, a gyakorlatban azonban vitatható módon.

A leírtak után utalok arra, hogy a nevezett törvény szerint szolgálati jogviszonyban álló személy az egészségügyi jogviszonya keretében nem láthat el olyan beteget, akinek más (nem az egészségügyi szolgálati) jogviszonyában már ugyanazon betegség tekintetében egészségügyi szolgáltatást nyújtott, tehát a főszabály szerint egy orvos nem láthat el ugyanazon beteget magán- és állami ellátás keretein belül. Ez annyit jelent, hogy a magánrendelőben való találkozás után - azonos betegnél – az orvos nem rendelhet el laborvizsgálatot, CT-t, vagy nem is operálhatná meg a kórházban. Ugyanígy, az állami intézményben műtött betegét sem rendelhetné vissza magánrendelésre ellenőrzés céljából.

Ellentmondó adatok

Nincs annyi orvos a köz- és a magánellátásban, hogy mindkét rendszerben kizárólagosan foglalkoztassák őket, vagyis a privát intézmények rá vannak utalva az állami ellátás dolgozóira, ezért a tülekedés a másodállásokért. A TritonLife Kapos Medical nevű intézményben 74 orvos dolgozik, a Dr. Rose esetében – honlapjuk szerint – több mint 100. Össze akartam számolni, hogy a Doktor24 hány orvost alkalmaz, de 100 után meguntam. A közreműködő orvosok zöme nem kizárólag itt dolgozik, hanem főállásban állami kórházban. (Érdemes lenne a számoknak utánajárni, sok meglepetésben lenne részünk!).

hiszen a közalkalmazottak egyértelmű előnye a biztos munkahely, a szakmai és tudományos előmenetel lehetősége, meghatározott szabadság, szabályozott nyugdíjviszonyok, és így tovább.

A fentiek előrebocsátása után felvetődik a gondolat. Ha az OKFŐ adatai alapján kiadott több mint 18 000 másodállású engedélyt kérők munkaideje a közellátásban szokásos napi 8-tól 16 óráig tart (eltekintve az arányaiban csekély számú nyugdíjasoktól), akkor a magánrendelések nagyüzeme du. ötkor  kezdődhetne, hiszen a munkahelyről a másodállás helyéig el is kell jutni. Önkéntelen a kérdés: ha a másodállásban dolgozók túlnyomó többséges délután négytől, öttől rendel, akkor a nap korábbi óráiban csupán részmunkaidőben működik a magánintézmény, vagy netalán csak lézeng a személyzet? A műtétes szakmák képviselői pedig este operálnak? Ilyen időpazarlást a profitra berendezkedő magánintézmény nem engedhet meg! A tényekből eredő következtetéseket nem nehéz kitalálni.

Az alkalmazott a magánklinikán eltöltött időt az állami intézményi munkájából csípi le, azaz megrövidítik a kórházat, amit nyilvánvalóan elnéznek nekik, különösen ha maga a főnök is ezt teszi! A jelenlegi bérrendszerrel azonban a korábban indokolt rossz anyagi helyzet jelentősen megváltozott még akkor is, ha egyesek továbbra is elégedetlenek a jövedelmükkel? jelenleg adott az orvosok tisztességes megélhetése közalkalmazottként. Bár megszűnt az anyagi szorongatás, mégis azt látni, hogy az érintett orvosok csapot-papot otthagyva rohan a magánrendelésre.

Kirívó és jellemző eset, milyen zavaros, kusza helyzetet eredményezhet egy átgondolatlan és a tetejébe rosszul kivitelezett törvény. Vajon mi lehet az indítéka annak annak a megyei osztályvezető főorvosnak, aki elhagyja jól fizetett állását, mert büntethetővé vált a hálapénz elfogadása, ehelyett az országban három helyen is magánrendel, operál, ami persze megengedett.

Az intézetvezetői állás végtelen sok alkalmat kínál a szakmai ambíció kiélésére, tudományos munkára, a fiatalok oktatására, magasztos hivatásunk gyakorlására. A lépés indoka valószínűleg a minél nagyobb haszonszerzés volt. Aki így látja hivatásának lényegét, az rossz pályát választott még akkor is, ha a megyében korábban kitüntették az év orvosa címmel! A történet azzal végződött, hogy a „tékozló fiút” végül visszavették a hűtlenül elhagyott kórházba úgy, hogy megtarthatta mellékállásait, melyek közül az egyik egésznapos távollétet jelent. Hogyan tud egy ilyen osztályvezető maradéktalanul megfelelni a felelősségteljes, összetett,  egész embert kívánó munkájának?

Van megoldás?

a magánintézmények pedig végképp nem érdekeltek, hogy a nagy merítésből beszűkítsék lehetőségeiket, csökkentsék hasznukat, és akár be is zárjanak.

Egyedüli megoldás kizárólag a törvény eredeti céljának szem előtt tartása, a kiadott engedélyek indokoltságának keménykezű felülvizsgálata. Itt nincs helye nagyvonalúságnak, kollegialitásnak, a biztosított betegek az elsők, mert most ők az egyedüli vesztesek. A vázolt visszás helyzetben egyedüli vesztes a kórházi beteg. Ha másutt (pl. Németországban) megoldották a két ellátási forma tisztességes elválasztását, együttműködésük szabályozását, akkor itthon is sikerülhetne, erre azonban szemléletváltásra lenne szükség és az eddigi rendelkezés szellemének betartására, ill. kiegészítésére, szigorítására. Milyen törvény az, ahol nem az eredeti törekvés, hanem a kivétel uralkodik?!

Goldoni (1707-1793), a Két úr szolgája c. darabjában egy szemfüles szolga gazdát szeretne magának, és egyszerre kettőt is talál! A vígjáték tele van félreértésekkel, ármánykodással, de végül a főszereplő kiváló problémamegoldó képessége viszi sikerre a cselekményt. A színjáték szerzője írta: 

Közhelyszerűen szokták írni valamely irodalmi alkotással kapcsolatban, hogy ha valaki magára ismerne, az a puszta véletlen műve. Ezt mondom én is írásom befejezéseként. Végül egy idézet a mű végéről: „Ó, te gazfickó! Ó, te akasztófavirág!  Két úrnak szolgáltál egyszerre? – Igen, uraim, elkövettem ezt a csínyt.” Ma Magyarországon bizony sokan elkövetik ezt a „csínyt”.

A szerző  Németországban élő sebész főorvos, a Mandineren megjelent korábbi írását ITT olvashatja
 

Nyitóképünk illusztráció: MTI/Vasvári Tamás