„Ez nettó nemzetpusztítás” – Forgács István a Mandinernek

Mintha állóvízbe dobtak volna követ: egyrészt itt van a demográfiai csúcs, ahol a gyermekvállalás mellett, mint érték mellett teszik le a résztvevők a garast, másrészt nemrég Husz Ildikó demográfus – a cigány tinédzserkori gyermekvállalásra is kitérve – éppen arról beszélt, azt problematizálta a Népszavában, hogy Magyarországon nagyon magas a tinédzserkori szülők aránya. 

Kezdjük talán az elsővel. A világviszonylatban is kiemelkedőnek tekintett népesedési konferencia olyan alapigazságokat próbál újra egyértelművé tenni a mai felfordult, illetve szándékkal felfordított világban, mint hogy a gyermekvállalás egy nemzet megmaradásának és erősebbé tételének a záloga, vagy hogy a család eszménye védendő és támogatandó az emberiség további történelmében is – ugyanúgy, ahogyan több ezer éve már. Ebben a környezetben még fontosabb, hogy egy kicsit rendbe tegyük azt, hogy mit is sugalmaz egy ilyen kutatás megjelentetése, valamint, hogy milyenné is váltak az elmúlt évek során azok a tudományos módszertanok, amelyek a társadalomtudományok tekintetében elénk ugrottak és erőre kaptak.

Miért, lett érdemi változás ebben a kérdéskörben?

Igen. És ezt az egyszerű, hétköznapi ember is érzi, látja ma már. Arról beszélünk, hogy vannak kérdéskörök, amelyekben a szociológia kutatásmódszertana a múltban ragadt, vagy valami ráerőszakolt progresszívitást bizonygatva fék nélkül száguld előre, maga sem tudja, hogy hova. Ez pedig azzal jár, hogy fél kimondani mindazt, amit valóban lát, és helyette éppen túlpörög, valamint belemagyaráz, sőt ráerőltet a társadalomra, a döntéshozókra a kultúrákra és a gazdaságra olyan dolgokat, amelyeket tudományosan nem is tud igazolni, de elvárják tőle. És sajnos mindkét jelenség jól rezonál a mostani woke-megközelítésekre, akár a kritikai fajelméletet, akár a gender-témát, akár a sérülékeny csoportokat és az egyes kisebbségeket vesszük. Ha pedig a módszertan nem jó, és abból adódóan sérül, torzul az adat, akkor az nem a valóságot mutatja. Vagy egy kitalált, sőt, hazudott valóságot, amit utána

Úgy gondolom, ezt a megközelítést bátran vállalhatom, és öröm, hogy az elmúlt néhány év teljes őrülete után végre újra erősödik azok hangja, akik nem mesterségesen előállított ideológiák igazolására akarják használni a társadalomtudományokban megjelenő kutatásokat és trendeket ismertető elemzéseket. Ezt tisztázni volt szükséges, mert ezek után van értelme megvitatni, hogy mit és hogyan állapít meg a „szakma” a fiatalkori terhesség kapcsán ma Magyarországon.

Ennek kapcsán az is érdekes megállapítás volt a Népszava-cikkben, hogy „nincs szoros összefüggés a fiatalkori gyermekvállalás és etnikai hovatartozás között”, mert a tinédzser anyák körében 29 százalékos a magukat romáknak vallók aránya... Ha ezt összevetem az adott korcsoport – szintén önbevallásos – etnikai arányaival, akkor ez így is mintegy duplája az átlagnak. Főleg, ha mellé teszem, hogy nem romának meg nem a maradék 71 százalék, hanem csak 55 mondta magát… 

Én azzal kezdeném, hogy az említett kutatás számos félreértésre adhat okot, és az egyes adatokat, információkat bőven kétségbe lehet vonni, illetve mindenki a saját ideológiájának a visszaigazolására használhatja. És ez nem jó mert sok esetben nem valós információk alapján születik valamilyen adat vagy következtetés. Ha például azt mondja a kutatás, hogy a 18 év alatt teherbe esett és babát szülő lányok önbevallása alapján x százaléka akarta azt a babát, akkor azt nyilván el kell fogadni, miközben aki ismeri ezt a közeget, minimum megkérdőjelezi azt, hogy valóban ennyien voltak azok, akik örömmel és szándékkal vállalták a teherbe esést, vagy a teherbe esés esélyét. Miközben én magam úgy vélem, a tinédzser kismamák jelentős százaléka nem tudatosan, nem saját egyértelmű elhatározása alapján került ebbe a helyzetbe, viszont azóta – nagy részt a természetes, egészséges anyai ösztönből adódóan – magára erőltette, hogy ő ezt igenis akarta. Hogy szerelemből tette. Holott ez nagy valószínűséggel nem így van. Ezzel pedig a kutatás során egyértelműen torz adat jelenik meg, amiből pedig torz következtetések születnek. És ha csak ez alapján hoznának a döntéshozók döntéseket, akkor torz döntések is születnének.

Hol itt a torzítás?

Kíváncsi lennék, van-e ennek az említett kutatásnak olyan lába, hogy az ő közvetlen környezetükből is nyer információkat, azaz bevonja, megkérdezi az orvosokat, ápolókat, védőnőket. És ha innen nézzük, akkor azonnal megkérdőjelezhető az is, hogy az önbevallás mentén kapott információkat mennyire lehet valósnak tekinteni. Ha a kutatásban a megkérdezettek 29 százaléka vallotta magát cigánynak, de közben ennél jóval nagyobb százalékuk lakik olyan településen, ahol a polgármester elmondása szerint a cigányok legalább a település felét jelentik ma már, akkor abból másfajta következtetéseket kellene levonni.

Ha Rakacán senki nem vallja magát cigánynak, de közben sok a tinédzserkori terhesség, akkor a jelenkor gyáva szociológusa nem meri a rakacai adatokat máshonnan is megvizsgálni, ő örül annak, hogy az önbevallás mentén ez az adat a teljes, országos mintán torzítja a végső számokat, miközben ő is tudja, hogy Rakacán mára gyakorlatilag csak cigányok maradtak. Egy ilyen kutatást bármikor lehet csinálni, módszertan kérdése, meg persze azé, hogy mit akarsz kihozni belőle. Aki viszont ismeri a közeget, az minimum kétkedéssel fogadja, hogy ha valaki egy ilyen ügyben bátran ki meri kijelenti, hogy „nincs szoros összefüggés” az etnikum és a tinédzserkori terhességek magas száma között és az nem etnikumspecifikus. Ez pedig fel is menti a munka, cselekvés alól azokat, akiknek dolguk lenne foglalkozni a kérdéssel, sőt, az kerekedik belőle, hogy ha én azt mondom, hogy márpedig ezzel foglalkozni kell, én leszek kikiáltva rasszistának.

Aki nagyon szeretné, azért bele tudja magyarázni...

Pedig én egyáltalán nem azt mondom, hogy azért lesznek terhesek a 16 éves lányok Rakacán, Tiszaburán vagy Gilvánfán, mert cigányok. Hanem azt, hogy azért lesz a cigányok körében magasabb a 16 évesen babát váró lányoknak az aránya, mert a cigány közösségek belső viszonyai a mai napig olyanok, amelyek növelik ennek az esélyét.

De ennek semmi köze genetikához, vagy bőrszínhez, ez egyszerűen szociokulturális kérdés. És nem a címkézés a fontos, hanem az, hogy feladat van, amit el kell végezni, elsősorban a cigány közösségekben. És diagnózis nélkül nincs gyógymód és elmozdulás a jó irányba. Csak a sztereotípiák, negatív és pozitív sztereotípiák.

Pedig van egy többségi berögződés, mondhatjuk, tapasztalat, miszerint a romáknál még él egyrészt a nagycsalád nimbusza, másrészt kevésbé tekintik devianciának a tinédzserkori babázást. Vagyis kevesebb a kulturális visszatartó erő, mint egy akár hasonló szociális helyzetben lévő többséginél.

Egyszerűsíteném. A pozitív így hangzik: „minden cigány számára a gyerek az elsődleges érték, a gyermekek szeretete mindent felülír”; a negatív meg így: „minden cigány csak a segélyért szül”. Példa mindkettőre van, de ennél sokkal összetettebb a kép, és én gazdasági fókusszal nézem mindezt. Bár tanultam szociológiát, nem vagyok szociológus, és alapvetően gazdasági alapú társadalmi felzárkózást próbálok erőltetni, nem pedig esélyegyenlőségi vagy szociális kérdést csinálnék ebből. Mert minden a gazdaságból ered, azt kell látnunk, hogy mivel terheled az államot, vagy mi az, amit te elméletben és gyakorlatban vissza tudsz, vagy tudnál adni az állam számára, csak nem tudod, vagy nem is érted, hogy itt dolgod lenne. A Kádár-korszak – most egyéb vetületeit ne nézzük – a cigányoknál is olyan közeget hozott, hogy 3-4 gyermeknél a nagy többség nem vállalt többet, ez egyfajta családi tervgazdálkodásnak is volt nevezhető, főleg a 70-es, 80-as években. A rendszerváltás azonban elhozta magával azt, hogy az elmúlt 30 esztendőben, főleg

és erre nehéz lenne azt mondani, hogy mindennek a hátterében a gyermekek szeretete és a tudatosság áll. Mert a rendszerváltással sok cigány ember lett munkanélküli – és az állam részéről sem volt meg a munkavállalásukra irányuló nyomás, hogy ne a segélyt várva tessék otthon üldögélni –, ami a lakókörnyezet és a közösségek erodálódásához és szegregátumokhoz vezetett; ők pedig különféle túlélési technikákhoz nyúltak. Persze, a gyermekre értékként tekintenek, minden szülő esetében jóhiszeműnek kell lennünk. Amihez pedig a családi, közösségi és gazdasági biztonság is szükséges lenne. Nem csak én emlékszem ma még az edelényi polgármester elhíresült mondataira,

mert a sérült gyerekért majd dupla családi pótlék jár. Nagyon csúnyán elővették őt ezért, és azonnal megkapta azt az általánosítást riposztként, hogy a cigányok nagyon is szeretik a gyerekeiket, sose tennének ilyet. Na de mit csináljon az a szociális munkás vagy védőnő, aki Edelényben mégis ezzel találkozik? Mondja azt, hogy de hát ilyen nincs, miközben ott van előtte? És ez vezet az ideológiai vitákhoz, mert még mindig él a társadalom és az értelmiségi elit egy részében ez a túlmisztifikált kép a cigányok átlag feletti gyermekszeretetéről, ami pedig már legalábbis évtizedek óta egyáltalán nem általános.

Mint a vidéki árvalányhajas romantika?

Olyan. Hogy bezzeg a cigányok, na azok mennyire szeretik a gyerekeiket. Vagy, hogy milyen összetartóak. Persze, van példa erre is, és akár rengeteg is. Mint ahogyan buta majomszeretetre is, hogy a gyerek ne menjen úszni tanulni, mert megfullad, meg ne menjen osztálykirándulni, mert elveszik, és mindentől is félteni kell. Másutt meg ki van rakva az utca porába, azt’ majd felnő valahogy. Vagy

És az erőltetett politikai korrektség nem lehet megoldás. Az nem jó, hogy nem vesszük észre, mindazt, ami az orrunk előtt van, vagy, hogy ha egzotikumba csomagoljuk. A negatív példákat sem lenne szabad letagadni. És tudom, kutatás-módszertanilag mennyire nehéz ez a dolog. Az, hogy ez itt a kezemben egy bögre hideg tej, az egzakt tény, de ha véleményeket, hozzáállást, attitűdöt akarsz mérni, azt sokkal nehezebb. Ha én azt mondom, hogy a cigányok körében nagyon magas a nem tudatosan teherbe esett lányok aránya, akkor egyből jöhetnek azzal, ki mondja meg, ki a cigány, mi az, hogy nem tudatosan, és így tovább. Önbevallásos felméréssel bármikor el lehet tüntetni a problémát papíron. Aztán hiába megyek oda én, vagy bárki más a döntéshozókhoz egy-egy megoldási stratégiával, ha közben más meg látványosan a szőnyeg alá söpri a valós gondokat, amihez az azt alátámasztó módszertant és a problémát eltüntető statisztikákat meg felméréseket kínál. Sokszor a környezet megkérdezése nélkül. Mert a jelenkori szociológia retteg attól, hogy majd avíttas ideológiai célokra, urambocsá ordas eszmék használják fel a felméréseiket, ezért nem mer következtetéseket sem levonni. Ezzel szemben viszont egy jelentős része

Mi lehet a megoldás arra, hogy legalább közös minimum legyen?

Feladtam a szélmalomharcot a definíciós vitákban, én a lényeggel, a megoldással akarok foglalkozni. Ha 29 százalék önbevallásos alapon szerintük nem jelez etnikumspecifikus problémát, attól még probléma, és a 29 is sok, és például földrajzilag is meg lehet határozni, hogy hol kell beavatkozni. Ha azt látom, hogy Edelényben vagy Nyírmihálydiban magas értékek vannak, akkor oda kell menni és ott kell segíteni. Ha odamész, és azt mondod, hogy hoztál egy programot, amely a biztonságos szexet propagálja és a tudatos gyermekvállalást, akkor a védőnő, a háziorvos és a polgármester a cigányokhoz fog küldeni. Ebben nincs irányított mérés, nincs elméleti szociológia meg számbűvészkedés, csak probléma és megoldás. Erre persze a szociológusok értetlenkednek, mert ez nem egy tudományos szaklapba írt publikáció. Meg különben is, nem az ő dolguk. Amiben igazuk is van, de közben megsértődnek, hogy nem kizárólag az ő megállapításaikra akarunk hagyatkozni.

És akkor ez még csak a szakmai oldal, de nem beszéltem az ideológiai környezetről: „egy modern európai demokráciában ehhez semmi közünk, takarodjunk ki mindenki méhéből, jóvanazúgy, ahogy van”. Közben pedig nincs jól. Előfeltevésem, hogy itt a hagyományosnak nevezett női-férfi alá-fölérendeltségi viszony is benne van ebben a kérdésben: fel lehetne mérni, hogy tíz teherbe esett tinédzser lányból mennyinek volt a saját döntése a teherbe esés, vagy a baba elvetetése vagy éppen megtartása. Mert sokszor már ekkor létezik az a kiszolgáltatotti viszony, ahol neki kevesebb a döntési lehetősége, mint a fiúnak. Látni kellene, hogy hány esetben van meg a túlzó, abuzív dominancia a fiú részéről akár már itt. És ekkor van az, hogy nem kellően felkészített, nem kellően támogató környezettel bíró és az adott kihívásokat megoldani nem képes fiataloknak kell az egész életüket meghatározó döntéseket meghozniuk. Sőt, valójában számos más ember életére is hatnak. És ebben a nehéz, feszült helyzetben a fiú is és a lány is nagyon gyakran hoz egy-egy rossz mintát otthonról.

A férfiassághoz egyértelmű attribútumok társulnak, igaz?

Igen. Nagyon sok helyen, ha tinédzser cigány fiatalként nincs csajod, akkor az kevesebbnek mutat a közösségben, a barátaid előtt. Ha van, akkor viszont gyakran uralod, dominálod is, ez pedig értelemszerűen a lányok helyzetét – akik szintén egy rossz otthoni mintára hagyatkoznak – gyengíti. Mindez pedig azzal jár, hogy már a baba megszületése idején is komoly gondok lehetnek: ha a két szülő viszonya már fiatal korban torz, abból számos negatív dolog eredhet:

Az abortuszokról nem is beszélve. Ha Edelényben van 8 tinédzserként babát szült lány, és van 14 terhességmegszakítás, az máris 22 olyan teherbe esést feltételez, ahol meg kellene nézni, mi állt a dolog hátterében. Hány éves volt az apa? Valószínűleg kiderül, hogy hasonlóan fiatal tinédzser, mint a lány. Milyen körülmények közül jön az apa? Milyen körülmények közül jön a lány? Kinek a döntése volt, hogy szülés vagy abortusz lett a vége? És ha ezeket az adatokat egymás mellé tesszük, kiderülnek a valódi arányok, és persze, nem a tinédzserkori gyermekvállalást kell etnikumspecifikusan nézni, hanem a megoldásnak kell annak lennie.

Ebben a kérdésben, ha komolyan veszik magukat, a gendermozgalmaknak is lehetne szerepe.

De nem veszik. A félvak nőjogi meg genderügyi szervezetek a családon belüli erőszak kérdésében rendre elhallgatják, hogy annak bizony jóval nagyobb az előfordulási esélye a cigány közösségekben, mint átlagosan. Amikor tiltakozásképpen felolvassák a Parlament előtt az erőszaknak áldozatul esett nőket, se a nevüket, se a települést nem olvassák fel hozzá, ahol történt a tragédia. Az első nyilván érthető, de a második egy komoly indexálási adat lehetne, és ebben bizony benne van saját bevallásuk szerint is, hogy „ők nem akarják a többségi társadalom sztereotípiáit visszaigazolni”. Pedig éppen ez lenne a nulladik lépés ezen a téren is. Azonosítani, hogy hol kell segíteni, hol van jelen igazán a probléma. Mert ha egy jogvédő kiáll, és általánosan szétteríti mindenkire, hogy „Magyarországon a férfiak verik a nőket”, annak semmi hatása nem lesz Rakacán a cigánytelepen, pedig a valódi hatást ott kellene elérnie. De ott máshogyan kell cselekedni.

Hogyan?

Információval. Jól átadott információval. Azzal, hogy felnőttnek tekintjük őket és nem csapjuk be sem őket, sem a többségi társadalmat azzal, hogy az a kultúra része lenne. Nem az. Sőt. Új kultúrát kell teremteni, olyat, amelybe nem férnek bele többszáz éves tabuk. Törökszentmiklóson kinevettek a cigány férfiak, amikor a szülésről beszélgetve azt mondtam el, hogy három apás szülést is megélhettem. Azt mondták, bolond vagyok, hiszen az a nő dolga, mi közöm nekem ehhez, hát gádzsó lettem? Fél óráig beszélgettünk, és kiderült, szinte semmit nem tudnak az egészről, nem csak arról, hogy hogyan zajlik egy szülés, hanem hogy hogyan segíthetnének a babát váró párjuknak.

És hogy ez etnikumspecifikus lenne? Bebizonyítható, hogy igen, meg az is, hogy nem. De ha bemész a miskolci kórházba és megkérdezed, hogy melyik településekről jönnek koraszülés miatt az anyák, ott lesz egy lista a cigány többségű falvakkal. És nem azért történik koraszülés, mert ők cigányok, hanem mert nincs senki, aki odamenne, és megmondaná a Jóskának, vagy akár a kismamának, hogy ne gyújtson rá, mert az majd árt a babának.

A tudatos családtervezés ehhez képet tényleg elérhetetlenül távolinak tűnik.

Vagy bármiféle tudatosság. Mindennek csak az egyik jól látható csúcsa az, hogy Laci, a legkeményebb cigány fiú a szakközépben 16 évesen már tulajdonának tekinti a cigánylányt, s ha hamarabb otthagyja a sulit, akkor a lányt is rákényszeríti erre, főleg, ha közben teherbe is ejti. És akkor arról senki se beszél, hogy egy ilyen kapcsolatban meddig maradnak együtt a szülők, pedig egy ilyen adat is beszédes lenne. Pedig a gyerek a cigányoknál is pont úgy érték, mint a többségieknél, ezt le kellene szögezni. Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy meg lehet-e tanítani sokuknak azt, hogy a gyerek úgy legyen érték, hogy ne értéktelenítse el az a közeg, amibe érkezik, és hogy ne csak szeressék, de a közeg is legyen érett és megfelelő ahhoz, hogy gondoskodjon róla.

ezért vissza kell szorítani a jelenséget, és kiszedni minden rossz beidegződést. Például propagálni, hogy a cigány nő is mondhat nemet. Érdekes, hogy „a nem az nem” kampány vagy a lúgos orvos kétségkívül megrázó története jól futott a társadalom azon felső húsz százalékában, ahol ennél sokkal kisebb a baj; de az alsó húszban egészen addig nem lehet segíteni, amíg a felső húsz azon vitázik, hogy milyen szavakat szabad használni mire, és mit szabad mérni és kimondani, és mit nem. Vagy azzal vannak elfoglalva, hogy ezzel az értékes, szép, gyermekszerető cigány kultúrát, támadja bárki, ha erről beszél.

Vagyis megint a társadalomnak az a része kap meg mindent – kampányt, szakembert, eszközt, néha túl sok önpszichologizálást is –, amelyiknél kisebb a baj, és indirekt módon éppen a saját polkorrektségével rekeszti ki a rászorulókat.

Ó, az a sok félrement kampány… mint amikor az összes károsanyag-kibocsátás 7 százalékáért felelős EU-ban hoznak mindenféle döntéseket, amik miatt neked villanyautót kell majd venned, de ahol az igazi baj van, a világ másik felén, de ott nem szólal meg senki. Nonszensz, hogy azok a progresszívek rettegnek a túlnépesedéstől, és kritizálják a gyermekvállalást támogató magyar kormányzati intézkedéseket, akik petícióban utasítanák vissza, ha óvszert vinnék a cigánytelepekre, mert hát mit szólok én bele, hadd szüljenek a cigányok.

de közben nem engeded, hogy a szexuális és egyéb edukáció eljusson oda, ahol igazán szükség van rá – Afrikába, vagy éppen itthon a bagaméri cigánytelepre. Ha ezt lemodelleznénk egy algoritmus által, akkor nagyon borúsan nézné végig mindenki, hogy mi lenne, ha harminc évig nem szülne a szerintük privilegizált középosztály, és csak a cigánytelepek ontanák magukból a gyerekeket… lenne itt rádöbbenés, hogy a modellezés alapján tönkrementek az iskolák, a gyerekek fele funkcionális analfabéta, és hogy még több lett a családon belüli erőszak.

Akkor mi a teendőnk nekünk most?

Ki kell nyitni a társadalmi vitát. Politikusokkal, egyházakkal, civilekkel, mindenkivel, akinek ebben szerepe lehet, és ha kijön egy bármilyen adat, akkor azzal kezdeni kell valamit, és nem azon vitatkozni, hogy ez mihez képest sok vagy kevés. Bátran ki kell mondani, hogy a gyermekvállalás, bár magánügy, egyben társadalmi kérdés is, és tudom, nagyon erős, amit mondok, de azt akarom elérni, hogy Mari a cigánylány, meg Jóska, a párja feltegyék maguknak a kérdést, mielőtt védekezés nélkül ágyba bújnak, hogy akarják-e a felkészületlen kis családjukat, a közösségüket, tágabban pedig a teljes magyar nemzetet terhelni egy ilyen körülmények között vállalt babával. Vagy esetleg várnak ezzel most még.

akár a kereskedelmi tévékben, akár influenszer-kampánnyal, akárhogyan. Műsorokban, videókban, könnyen és a célcsoport által jól elérhető tartalmakban foglalkozzunk ezekkel, mert pornóval tele a net, de szexuálpszichológust nem igazán látok se a kereskedelmi tévében, se a TikTokon arról szólni, hogy mi az egészséges férfi-női viszony, mi az egészséges szexualitás, hogyan kell szeretni a párodat, különösen a hátrányos helyzetű közösségekben. Ebben az államnak kellene nagyobb szerepet vállalnia.

Szerintem mindketten el tudjuk képzelni, mit kapna ezért a fejére.

Persze, tudom, mivel járna ez a sajtóban és progresszív megmondóéknál, de az ettől való félelmünket valahogyan magunk mögött kellene hagyni, és ők is igazán kihagyhatnának egy ziccert, ha belátják, hogy jó a cél. Ha elsősorban azt nézik: szolgálná a társadalom egészét, és különösen a rossz relációkban élő férfi-nő viszonyok javítását hosszútávon is az, ha egyébként ebben kapnának szakmai, szakértői segítséget ezek a fiatalok? Azt gondolom, hogy igen. Piaci szereplőket is be lehetne vonni, ha nem rettegnének ugyanígy egy lejárató kampánytól. Véleményvezéreket, urambocsá, celebeket is, és nem érdekel, milyen szájhúzás van rá a Körúton belül vagy Pasaréten. Be kell látni, hogy minden mindennel összefügg: normális családba születnek-e ezek a gyerekek, ahol törődést és odafigyelést is kapnak-e, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy tudást szerezzenek a közoktatásban, szakma kerüljön a kezükbe, és hozzá tudnak-e járulni a saját boldogulásukhoz és a társadalom építéséhez. Vagy pedig maradunk ott, ahol vagyunk, hogy miközben ezek a borzasztó trendek érvényesülnek, és százezer ember élete megy gallyra, aközben az értelmiséget, a döntéselőkészítőket és a politikai megmondókat az foglalkoztatja, hogy etnikumspecifikusnak nevezhető-e, ha a tinédzser anyák 29 százaléka cigány, vagy sem.

És majd a ma és holnap megszületőknek is – a lehető legjobb körülmények között.

Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner