Bölcselők hosszú sora

„És akkor most átugranám a többit, Herskovits Esztikétől Csáki Juditon át Tóta W. Árpádig és Nagy Zsoltig, és egy pillanatra megállapodok egy bizonyos Para-Kovács Imrénél. Ez az Imre a következőket fejtegette a minap: »Mindig azt mondjuk, hogy szeretnénk, hogy normális ország legyen. De sosem lesz normális. Szeretném elmondani a kedves hallgatóknak, hogy voltak országok itt a földön, és voltak üres helyek. Mert az nem kellett senkinek, nem volt jó hely. És akkor bementek ide emberek, és azt mondták, hogy mi is ország vagyunk. És akkor a valódi országok mondták, hogy jól van persze.«

Ha jól értem, ami nem biztos, mivel egy levegővel alig lehetséges lemerülni a pöce azon mélységébe, ahol ez él, de ha mégis, akkor ugye itt arról van szó, hogy Magyarország nem is ország, csak egy »üres hely«, hiszen soha nem kellett senkinek.

Na, ez legalább végre valami! Ez végre a tökéletes megtagadása mindannak, ami a többségi nemzetnek kikezdhetetlen tény, tudat, érzés, hagyomány, szentség. »[…] Itt küzdtenek honért a hős / Árpádnak hadai; / Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat, / S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt.«

Ebből lett a para a kicsiny féreg univerzumában, ahol a Haza átváltozott »üres hellyé«. Erre még Szondi is lenézett halála vérmosta fokáról, s megkérdezte: ki az a suttyó ott, a vizelde húgymosta fokán?

Ja, az csak a Para-Kovács Imre. Most ért haza…”

***

Nyitókép: Képernyőfotó