A szabadság eszménye

Évek óta forgatom Illyés Gyula naplóját, ezt a Volgához hasonlatosan kacskaringózó, kiszélesedő majd újra elkeskenyedő prózafolyamot. Mindig találok benne valamilyen intellektuális, irodalom- vagy politikatörténeti csemegét. Legutóbb a nyolcvanas évek elejéről származó naplójegyzetei között leltem rá arra részre, amelyben Veres Péter és Sztálin találkozása elevenedik meg:

„Veres Pétert bemutatták – a Kreml dísztermében – Sztálinnak. – Magyar, mondta a tolmács.

Sztálin a kézfogás közben:

– Mi 1849-ben levertük a magyarok szabadságharcát. De aztán a Romanov uralkodóház minden tagját agyonlőttük.

Veres Péter engem – s nem Sztálint – méltatott az udvarias válaszra:

– Attól a mi szabadságunk hősei nem támadtak életre.

A szabadságunk sem.”

Zsigerből gyűlöltem minden elnyomó rendszert

Szinte el sem hiszem, hogy ez az eset megtörténhetett, hiszen a tolmács nyilván oroszra is lefordította ezt a – mély őszintesége és jogossága ellenére is – pimasz kiszólást. Pontosabban az a meglepő, hogy Veres Péter ezután még épségben hazatérhetett Magyarországra. De valljuk be, sosem fogjuk megérteni, hogy a nagy medve mikor és miért siklott át nagyvonalúan olyan dolgok felett, amelyeknek máskor már a feléért is szibériai kényszermunka, internálás, börtön vagy rejtélyes mérgezés okozta halál lett volna a jutalma. Európának azon a felén, ahova mi születtünk, az orosz irodalom és zene, az orosz táj, valamint az orosz lélek szeretete sem feledtetheti el, amit történelmünk során mi magyarok kénytelenek voltunk elszenvedni a nagy testvértől. A maga logikája mentén haladó birodalmi lépegető ma is mindent eltapos, ami az útjába kerül, s ez még akkor is igaz, ha az

legalább akkora megütközéssel és értetlenséggel figyeljük, mint az orosz agresszorét.

Középiskolás koromban sok dolgot lazán kezeltem. Jó lenne utólag nagy ellenzékiségként beállítani az olyan pillanatokat, amikor az iskola folyosóján egy asztalon állva olvastam fel Földeák János Sztálin elvtárssal című versét, de valójában kétszer több volt benne a krakélerség, a polgárpukkasztó attitűd, mint az egyébként rám valóban jellemző rendszerkritikusság bátor megélése. Sohasem felejtem el, ahogyan az iskola párttitkára szinte kérlelt, hogy hagyjam abba, de én csak folytattam, és már-már átlényegülve üvöltöttem azt a szakaszt, amelyben a szovjet rádió üzent: „üzent Sztálin elvtárs és üzent Rákosi / és jött a Vörös Hadsereg / s a fasiszták és kapitalisták / a bolsevik fegyverek / tüzében féregként hulltak s roppant / a kizsákmányolók dereka – / nem a Nap tüzelt és világított, de / Moszkva ötágú csillaga!...”

Bár zsigerből gyűlöltem minden elnyomó rendszert, így a kommunistákét is, valójában

Gyerekként szabadon éltünk, a félelem, a csengőfrász, a politikai retorziótól való aggódás a vidéki gimnázium jelentette burokban szinte ismeretlen volt számunkra. Fel sem fogtam, hogy az a laza és szabadszájú polemizálás, amit én is megengedtem magamnak az orosz- vagy éppen a filozófiaórákon, az pár évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, hiszen az orosztanárom volt a párttitkár, a filozófiatanárunk az iskolaigazgató, aki a foxi-maxiban, bocsánat, a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen is tanított. Mindent utólag értettem meg: a tanáraink engedékenységét, a történelemérettségi négyesét, és az ügyvédi praxisától megfosztott nagyapám rendszerváltást is átívelő félelmét. Miként azt is, hogy miért volt a mi kamaszkorunkban a szabadság kifejezésnek gyanús, bűzös jelentéstartománya: csak az egyetemen ismertem fel a kommunista diktatúra azon pusztítását, amit szent kifejezések kisajátításával, eredeti jelentésük áthangolásával értek el. A szabadság elvtársi köszönéssé, és egy kommunista politikai szócsővé silányított lap címévé válva értékelte le Petőfi és szellemi utódainak örök érvényű jelszavát.

Több mint két évtizede vagyok a Magyar Írószövetség tagja

Közösség, hagyomány, szabadság: azt a jelmondatot írtuk fel tizenhat éve a Kommentár című konzervatív folyóirat első számára. Ekkora már az Írószövetségben dolgoztam, ahol hihetetlenül sok pozitív inspirációt és közéleti muníciót kaptam az idősebb pályatársaktól; hálával sorolhatnám őket Kiss Gy. Csabától Kovács Istvánon át Fázsy Anikóig. De a legdöbbenetesebb tapasztalattal szintén a Kommentár elindulásának évében, az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján lettem gazdagabb: miközben mi a Bajza utcában nagyszabású konferenciával tisztelegtünk a forradalom emléke előtt, aközben az akkori hatalom brutálisan megverette az utcán ünneplő, emlékező, az ellenzéki politikai nagygyűlésről hazafelé tartó embereket. Ekkor vált igazán világossá számomra, hogy amit természetesnek veszek, az nem biztos, hogy örök, azért nap mint nap tennünk kell. Rá kellett jönnöm, hogy a hagyománynak a közösségben való megélése és tovább adása csak abban az esetben lehetséges, ha szabadok vagyunk. Az Írószövetségben eltöltött munkás éveim alatt vált egyértelművé,

adja meg azt a keretet, ami nélkül szinte lehetetlen Európának ezen tájékán értéket teremteni és normálisan élni. Ez a felismerés vezetett el ahhoz, hogy három pillérre építsem fel a magam politikai konzervativizmusát: a szabadság eszményére, a magántulajdon tiszteletben tartására, valamint a versenyszemléletre.

Több mint két évtizede vagyok a Magyar Írószövetség tagja, s ha jól számolom, ez a kilencedik tisztújító közgyűlés, amin részt vehetek, s ki tudja hányadik, amelyen levezető elnökként próbálom egyben tartani az elkalandozásra oly hajlamos pályatársaimat. S bevallom, már egy jó ideje azon töprengek, hogy az elmúlt húsz év alatt gyökeresen megváltozott szellemi-politikai környezetben mi lehet a mi nagy múltú, ellentmondásos történetű, de mégis csak szerethető, fontos közösségi élményt adó szervezetünknek a küldetése. Miben lehetünk mások, mint egy szakszervezet, miként tudjuk megőrizni az autonómiánkat, mi is legitimálja a fennmaradásunkat az időközben óriásira nőtt, sok kollégánk számára életjáradékot is biztosító Magyar Művészeti Akadémia mellett? Nem állítom, hogy kikristályosodott válasszal érkeztem a mai közgyűlésre, de abban biztos vagyok, hogy a megoldást valahol a szabadság fogalma körül kell keresnünk. Mert miközben hazánkban demokrácia és szólásszabadság van, aközben közéletünkben és a számunkra oly fontos nyugati világ szellemi színterein egyre több riasztó jelet láthatunk.

Szükség volna olyan nagy erejű szociográfiákra, katartikus művészeti alkotásokra

Itthon elsősorban a közbeszéd alacsony színvonala, a kényes társadalmi politikai kérdések átbeszélésének a hiánya az aggasztó. Oly sokáig vártunk egy patrióta, a teljes Kárpát-medencei magyarságban gondolkodó, azért tenni akaró kormányra, hogy amikor végre itt van, tévesen azt gondoljuk, hogy a hibákra való rámutatást kerülnünk kell, nehogy éppen ezzel segítsük a hatalomba visszavágyó globalista posztkommunistákat. Pedig bőven lenne miről írni és beszélgetni azon írói felelősség és feladatvállalás jegyében, ami közel egy évszázada a népi írók mozgalmát jellemezte. Olyan témákról, amelyeket a pártpolitika nem emel fel, vagy amelyek a média csatazajában nem hallatszanak. Vagy amelyeket elrendezünk azzal, hogy olyan szakpolitikai kérdések, amelyekkel legfeljebb az adott szakterület kutatóinak van dolguk. Pedig igenis szükség volna olyan nagy erejű szociográfiákra, katartikus művészeti alkotásokra, amelyek a döntéshozóknak és a nagyközönségnek is megmutatnák az elmúlt három évtized okozta komoly problémákat. Az elmulasztott lehetőségeket. Közel egymillió hektár termőföld eltűnését, a klímaváltozás itthoni hatásait, a vidéki mezőgazdaság rossz szerkezetváltását, a nagyüzemi és a háztáji állattartás szinte teljes leépülését, a vízgazdálkodás vagy a hulladékgazdálkodás hiányosságait, a bezárt, elhagyott, rekultiválásra váró mezőgazdasági és ipari telephelyeket. És mindezek hatását az életmódváltozásra, az emberi sorsokra.

sokkal könnyebben értetjük meg, mi történt, mi történik velünk, mint statisztikai számsorokkal, illetve szikár tanulmányokkal.

Ha a magyar irodalom számára is fontos közvetítő közegre, a német nyilvánosságra tekintünk, vagy ha megnézzük az amerikai egyetemeken zajló gender- és az azokon túli identitásvitákat, akkor más problémákkal szembesülünk, mint itthon. Nyilvánvalóvá válik, hogy a cenzúra diktatórikus szabályok bevezetése és erőszakos betartatásuk nélkül is képes működni. Sosem gondoltuk volna, hogy az orwelli gondolatrendőrség – a politikai korrektség beszédmódját messze túlszárnyalóan – a woke és a cancel culture formájában fog ránk telepedni, még azokat is rávéve az öncenzúrára, akik korábban bármit feláldoztak volna a sajtó- és a szólásszabadságért folytatott küzdelmük során. Olyan alattomosan terjed ez a már szinte vallási irányzattá terebélyesedő métely, mint ahogyan a feketekávé a belé mártott cukorban Dsida Jenő gyönyörű költeményében, A sötétség versében: „a sűrü lé / mily biztosan, mily sunyi-resten / szivárog, kúszik fölfelé / a kristálytiszta kockatestben”.

Az írói szabadság a kritika szabadsága is

Ahhoz, hogy mindezekről érdemben beszéljünk, elsősorban belső és külső szabadság kell. „Az irodalomnak elsősorban szabadságra van szüksége” – vallotta Németh László a Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz című írásában. A szabadságot nem önmagunk mind magasabbra emelése, hanem a közösségeink építése és megóvása érdekében kell őriznünk és táplálnunk. Németh László a diktatúra időszakában így fogalmazott: „Ha lesz megint sajtószabadságunk, nekünk, íróknak kell megfékeznünk azokat, akik az adott helyzet s a szó hatásának a felmérése helyett a felkavart szenvedélyeken igyekeznek minél magasabbra dobni magukat.”

Az írói szabadság a kritika szabadsága is, s ezen itt most nem az irodalmi kritika műfaját értem. Mi nem élhetünk olyan rendszerben, mint az elődeink éltek, amelynek „a kezdetei nem férnek össze a kritika korlátlan szabadságával”. Németh László rámutatott arra, hogy „a hatalomnak is van tehetetlensége: nehezen adja vissza, amit egyszer megszerzett, megszokott. »Igen, a kritika, kritikára szükség van; de csak azokéra, akik velünk egy alapon állnak.« De ki áll egy alapon velünk? Gyakorlatban: aki nem bírál bennünket, napi intézkedéseinkben sem. Az úgynevezett »személyi kultusz« egyik legnagyobb pusztítása az volt, hogy ezt az állapotot állandósította, az ellentmondás leghalványabb jele mögött rögtön az ellenséget kereste s üldözte.”

aki miniszterként ugyanazt tette volna, mint amit íróként fontosnak tartott, „a közvélemény fokozatos felszabadítását tűzném ki célul, s közben most is arra vigyáznék, amire 56-ban vigyáztam volna, hogy a látszólagos bátorság hajókázói helyett a legkomolyabb problémalátást segítsem szóhoz s tekintélyhez. Tudnám, hogy épp az írók közt az átlagosnál nagyobb kiábrándulást, fanyalgást kell leküzdenem. De tudnám azt is, hogy az írók, ha tehetségük kibontására igaz mezőt kapnak, másoknál könnyebben felednek: tehetségük kényszeríti felejteni őket…” A közvéleményt ugyanis nem kell felszabadítani, de szabadság friss levegőjét meg kell őrizni. Íróként írni kell, vitázni, beszélgetni, rámutatni sorsunk és nemzeti létünk olyan momentumaira, amelyek mellett a csak politikával foglalkozók könnyedén elsétálnak. Ha komolyan azonosulunk Széchenyi vágyával, hogy magabíró nemzetként egy erős, szuverén államban éljünk és boldoguljunk, akkor nem vonulhatunk elefántcsont toronyba, nem bújhatunk verslábak és metaforák mögé, hanem követnünk kell Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, Ady, Móricz, Kassák, Németh László vagy éppen Illyés Gyula példáját: rá kell mutatnunk arra, amit más is néz, de mégsem akar látni.

Kiállni a szabadság ügye mellett

Ebben van egyszerre felelőssége és lehetősége is a Magyar Írószövetségnek. Mindehhez szellemi és valóságos otthont adni, támaszt, biztatást, és védelmet nyújtani. Szervezeti szinten is kiállni a szabadság ügye mellett. Hitet és reményt adni az íróknak, s rámutatni arra, hogy az irodalom segítségével, a jó példákat adó közös történeteink, lelket tápláló költeményeink olvasásával könnyebb ép emberré, értékközpontú és egészséges felnőtté, a haza ügyéért elkötelezett patriótává válni, mint nélkülük. Erről az alapról elrugaszkodva lehet újra utat találni az olvasókhoz, és valamit visszahozni a szépirodalom, az írás és az olvasás óriási presztízsveszteségéből.

ezekért szintén dolgoznia kell az Írószövetségnek. Nehogy azt gondoljuk, hogy küzdelem nélkül menni fog. Az előbb leírt, ránk is egyre nagyobb nyomást gyakorló nyugati szellemi közegben az irodalmi intézményrendszer esetében ugyanarra van szükség, mint az állam által fenntartott nagy kulturális intézményeknél: a feltételek biztosítására. Ahogyan az Országgyűlés elnöke, Kövér László fogalmazott a minap a Magyar Nemzeti Múzeum 220. születésnapján: „felelős nemzeti politikának nemcsak sok sikert kell kívánnia a Nemzeti Múzeum vezetésének, hanem biztosítania is kell az intézmény részére a kitűzött cél eléréséhez szükséges anyagi eszközöket. Bármennyire is nehéz költségvetési idők köszöntenek is ránk, szellemi erődeinket meg kell védenünk, azok nem kerülhetnek idegen kézre”.

bennünket is változásra bírnak. Változnunk és változtatnunk kell éppen a megmaradás, az állandóság érdekében. Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg 1982-ben az egyik naplójegyzetében: „Független és erő iker-fogalmak. Éppígy ez a kettő is: jólét és szabadság. S melyiken munkálni előbb? Ez volt már Széchenyi és Kossuth vitája. Ez volt már Szent Istváné és Koppányé.

Ez a mi nemzedékünk – s minden következő nemzedék – jól megoldandó végeznivalója a »nemzet-halál« annyiszor megidézett, mert idézés nélkül is föl-fölmerülő rémképével úgy szemben, hogy élesen szembenézve. Úgy jól megmaradni ugyanannak, hogy jól változni szüntelenül.

(Elhangzott Budapesten, 2022. december 10-én.)

Fotó: Mandiner / Ficsor Márton