Az élőláncok, a tüntetések után a Fidesz sem folytathatja úgy, mint eddig

„Szeptember óta több megmozdulás volt már oktatásügyben, és most sem álltak le a pedagógusok, a diákok, a szülők, a héten és azután is sztrájkok, demonstrációk lesznek országszerte. Ön szerint hatásosak lehetnek az oktatás ügyében folytatódó akciók?
Abban az értelemben már mindenképpen hatásosak voltak, hogy azt a problémát – az iskolarendszer teljes szétzüllesztését, működésképtelenségét, lepusztulását –, amit az ellenzéki pártok nem tudtak asztalra tenni, a politika meghatározó témájává tették. És nem csak anyagi értelemben, hisz' ezeken a megmozdulásokon már nem egyszerűen a bérkövetelésről van szó, hanem bizonyos értelemben egy szabadságharc folyik, és ezt prezentálták a társadalom nagy többségének. Amikor már 80 ezer ember kint van egy tüntetésen – mint október 23-án –, akkor az már nem ugyanaz, mintha valaki felszólal a parlamentben, és elmondja, hogy milyen rossz az iskoláknak. Amikor több mint tíz kilométeres élőlánc van a fővárosban, amikor nincs olyan vidéki város, ahol ne volna valami komolyabb megmozdulás, akció, akkor ez már túlmegy a tanári bérköveteléseken. Ezek a megmozdulások, és az, hogy szeptember eleje óta tartósan itt vannak velünk, túlléptek a szakszervezeti kereteken is. A két szakszervezet évek óta próbálkozik azzal, hogy ezeket a kérdéseket napirendre tegyék, de nem ment, és azok a szervezetek sem voltak sikeresek ebben, amelyek létrejöttek a tanszabadság érdekében. A diákok által szervezett mozgalom azonban a közvélekedés asztalára tette a kérdést. Ez szinte pótolhatatlan. Van egy másik szála is ennek az egésznek, szerintem sokaknak visszaadta a reményt, hogy lehet másképpen. Arra, ami április 3-án elveszett az ország egy része számára, nevezetesen, hogy itt egyszer lehet majd másképpen, ez az akciósorozat erre is visszaadja a reményt. 

A demonstrációkon most már nem csak a béremelésről van szó, egy új oktatási rendszert követelnek a demonstrálók, a kormány pedig továbbra is hallgat, néha odalökik Maruzsa államtitkárt egy lerágott csonttal, »majd, ha« ígéretekkel? Mi lehet ennek az oka?
Azt gondolom, hogy tényleg bajban van a magyar kormány. Amit felében, harmadában részben maga teremtett a szavazatvásárlási kísérletével 2022 februárjában, márciusában, az elmúlt időszak felelőtlen gazdaságpolitikájával. Tényleg kilyukadt a magyar költségvetés, tényleg nincs pénz arra, hogy finanszírozzák akár a bérköveteléseket, akár a közoktatás egyéb igényét. A baj kisebb részét okozta a világpolitika, a világgazdaság alakulása. Abban azonban Orbánnak személyes felelőssége van, hogy egy éve egy fillért sem kapunk az uniótól. Nem majd nem kapunk, hanem nem kaptunk. Az országnak sokkal könnyebben lehetett volna elviselni a háború első nehéz évét, a világgazdaság összes problémáját, ha az EU-s források rendelkezésre álltak volna. Azért nem volt így, mert a magyar kormány Brüsszellel szemben folytatja a maga szabadságharcát, ahelyett, hogy már rég megfelelt volna azoknak az elvárásoknak, amelyeknek most kétségbeesve igyekszik megfelelni. Vagyis kényszerhelyzet van, és egyrészt azért nem tesznek gesztusokat, mert nem tudnak, másrészt az Orbán-adminisztráció nem érti a dolgot. Amikor Rétvári államtitkár felszólal a parlamentben, tényleg azt hiszi, hogy minden rendben van, csak a brüsszeliek nem adták oda a »zsozsót«. Nem érzékelik, hogy a magyar közoktatás ezer sebből vérzik. Nem arról van szó, hogy gonoszak – ugyan sok mindenben azok –, de egyszerűen nem látják át, hogy az a XIX. századi iskolarendszer, amit építenek, a közvetlen politikai irányítás, a tanszabadság felszámolása olyan súlyos probléma, ami túllép azokon a kereteken, amiket ők gondolnak. A szülők és a diákok igazából nem a pedagógusbérekért harcolnak, mert az nem az ő problémájuk, hanem azt gondolják, hogy egyszerűen tarthatatlan az iskolákban a helyzet. Túlterheltek a diákok, nem marad idő a korszerű tudás megszerzésére, nem szól az iskola a XXI. század kihívásairól, a tanár – és ez nem pénzkérdés – nem alkotó értelmiségi ebben a folyamatban, hanem oktatásvégrehajtó eszközként működik. A legfontosabb a politikai igazodás, a tantestületektől elveszik az önállóság örömét. A tanárok nagy része nem is tudja, mit veszít azzal, hogy így az oktatás fogaskerekévé válik ebben a rendszerben. Megmondják nekik, hogy mit tanítsanak, az iskola igazgatója még krétát sem vásárolhat, nem az ő kezében van az iskola irányítása, mindenről egy tőle független, politikai alapon működő szervezet dönt. Így persze a pedagógusközösség kezében sincs semmi. A teljes szabadságmegvonás a rendszer egészének jellemzője. Ennek az összes problémája szakad rá a gyerekekre, a családokra. Az egész az elhibázott oktatáspolitika következménye, ami teljesen figyelmen kívül hagyja azt, mi a jelenlegi fejlett világban a tendencia. A mai magyar iskola kicsit sem szolgálja a felzárkózást, az integrációt, pont azokat, amikre a társadalomnak leginkább szüksége lenne. Az idegennyelv-tudásban folyamatosan lépünk vissza. A felsőoktatásba ma 30-40 ezer diákkal kevesebb megy be, mint 2009-2010-ben. Ott is beszűkítették az ollót, ahelyett, hogy arra törekedtek volna, minél többen járjanak. Vagyis minden szempontból egy retrográd, ócska, visszafele mutogató, hagymázas rendszert építenek, és ezt egyszerűen nem viselik el az érintettek, se a diákok, se a tanárok, se a szülők.”

Nyitókép: MTI / Mohai Balázs