„Öröm látni azt, hogy végre jó irányba halad az ország” – Pápai Joci a Mandinernek

Kijevben tartották az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét, amikor 2017-ben kijutott az Origo című dalával. Mit érez most, látva az orosz–ukrán háborút?

Hihetetlen volt akkor a város, elképesztő szeretettel és kiemelt figyelemmel fogadtak, a nagykövetségen külön ebédet szerveztek nekünk, a fellépés pedig megkoronázta mindezt. A szívem egy része Kijevben maradt, az egész életem ott változott meg, ennek köszönhetem a karrierem beindulását. Megrázó szembesülni azzal, hogy ugyanazokon az utcákon és tereken mentünk boldogan, amiket most a tévében jószerivel romos állapotban láthatunk. Már akkor mutatták nekünk a Majdan téri felkelés helyszíneit,

Letaglózott ez a helyzet – életem egyik legnagyobb élménye kötődik a városhoz, most mégis nagy szomorúsággal tölti el a szívemet. A háború borzasztó, engem is megvisel. De nem adhatom át magam az elkeseredésnek, hiszen a családom számít rám.

Több alkalommal is vallott a hitéről. Hívő emberként milyen kapaszkodót lát ebben a helyzetben?

Ilyenkor még inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy csak az Istenben bízhatunk. A világ egyre inkább sodródik a konfliktusok felé, mindennél nagyobb szükség van most a hitre, az abból fakadó szeretetre és a békére. Csak ez tud megtartani bennünket. Persze nem dughatjuk homokba sem a fejünket, muszáj stabilnak maradnunk, a maguk valóságában látni és követni az eseményeket. A legfontosabb ugyanakkor talán az, hogy tudjunk segíteni, emberségesnek lenni a bajban. Most még fontosabb kifejezni a nemzethez való tartozásunkat. Persze közben mindannyian azt reméljük, hogy minél hamarabb befejeződik ez a háború. Én erősen békepárti vagyok. Lehetőség szerint ki kell maradnunk ebből, de ha muszáj lenne, én a háborúba is gitárral mennék.

Mit gondol, a kereszténység által is képviselt értékek mennyire fontosak ma a társadalomban?

Felgyorsult a világ, egyre kevésbé van időnk egymásra, az emberi kapcsolatok megélésére, ahogy az Istennel való párbeszédre sem jut elég energia. Ez óriási probléma, és sajnos a hívőkre is egyre inkább igaz. Ismét utat kell találnunk a másik ember felé, nem szabad átlépnünk olyan dolgokon, amik egyébként meghatározhatják, akár megváltoztathatják az életünket.

A pályája miatt alighanem használnia kell a modern technikai eszközöket, a közösségi médiát. Mennyire idegen ez a típusú pörgés?

Nehéz kezelni, igazából még tanulom ezt a világot. Sajnos időnként én is átléptem dolgokon a karrieremmel járó kemény munka miatt, nem töltöttem elég időt a gyermekeimmel, ám egy ideje igyekszem tudatosan változtatni ezen. Például minden ötödik héten egyáltalán nem vállalok fellépést, s a családommal vagyok. Az együtt töltött idő pótolhatatlan. Igyekszem megtalálni a középutat és a helyes arányokat. Ettől függetlenül óriási ajándéknak tartom a sikert, amiért rengeteget dolgoztam, éveket vártam rá, de ennek oltárán nem szabad feláldoznom a magánéletemet. És ezt másnak sem javasolnám.

Tehát fontos a család?

Nekem ők a mindent jelentik, a biztos hátteret.

Ők adják nekem a valódi inspirációt. Mindennap fél hétkor kelek, viszem a gyerekeket iskolába, éjszakába nyúlóan dolgozom – család nélkül nem lenne motiváció, nincs értelme az egésznek.

Pedig az individuális korszellem miatt sokak szerint kiment a divatból a család, vannak, akik szerint egyenesen támadás alatt áll ez a hagyományos közösségi forma. Mivel népszerűsítené?

Régi vágású fiú vagyok ebben a tekintetben. Szerintem harcolni kell a házasságért. Tizenkilenc éve vagyunk együtt a feleségemmel, mi is napi szinten megvívjuk a csatáinkat. Ha valamiért érdemes küzdeni, az a család. Egyben kell tartani, de nyilván a kölcsönös tisztelet és megbecsülés az alap. Én is látom, hogy ma ez tényleg nem divat, sőt. Azonban nem akarok ítélkezni vagy pálcát törni bárki felett. Nem venném magamnak a bátorságot, hogy bárkinek megmondjam, hogyan éljen. Biztos van ebben felelősségem, ezért igyekszem példát mutatni a követőimnek, de nem tartom magam kifejezetten példaképnek. Ki vagyok én ahhoz? Küzdünk, mint mindenki más.

A már említett Origo című dallal robbant be a hazai könnyűzenei élet élvonalába, szerzeményei több tíz milliós megtekintést mutatnak fel a videómegosztó csatornákon. Azt mondta akkor, nem akar beállni a sorba. Mit ért ez alatt?

Soha nem próbáltam mást, másokat utánozni, gyermekkorom óta önmagamat akartam adni, amihez persze meg kellett találnom az eredetiséget, a saját egyéniségemet. Valóban: az Origóval „megérkeztem”, egy misztikus, különleges, kifejezetten magyar és roma zenei nyelvet sikerült kialakítanom. Az én apám című dalom alatti kommentekben az emberek nyolcvan százaléka begyógyíthatatlan sebekről és pótolhatatlan hiányról számolt be, de azt is írták, hogy a dal segített abban, hogy kicsit könnyebb legyen az életük, feldolgozzák az esetleges traumákat. Számomra ez a valódi siker, ez ad értelmet a zenélésnek.

Az a tapasztalatom, hogy akadnak olyanok, akik a dalaim révén tudják kifejezni az érzéseiket. Az új duettünk Tóth Gabival most jelent meg Meg volt írva címmel, és elgondolkodtató, hogy amikor megírtuk, még nem tudtuk, milyen idők következnek. Az összetartozásról szóló üzenete nem is lehetne aktuálisabb, mint most, ebben a vírus és háború sújtotta világban. Igyekszünk vigaszt nyújtani, a lelkeket gyógyítani. De a következő dalom talán még megrázóbb lesz.

Miért?

A bűnről és a megbocsátásról fog szólni. Arról, hogy vágyjuk a vétkeink bocsánatát az Istentől. Van belőlük bőven, legalábbis nekem, gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Tisztában vagyok vele, hogy ebben az anyagias világban ez kifejezetten bátor üzenet, de belőlem most ez jött. A szívemből.

Misszió?

Határozottan. A klip pedig kicsit passió lesz. Hamarosan elkezdjük forgatni. Sokan ma is felteszik a kérdést: Isten miért nem segít? Ezt feszegetjük majd, azt hiszem, sikerül választ találni, de legalábbis hatást gyakorolni vele. Mindig az emberi gyarlóság vezet a háborúskodáshoz és a sok-sok szenvedéshez, nem a Teremtő akarja így. A tízparancsolatban világosan le van írva, hogyan kellene élnünk. Ez évezredek óta érvényes igazság.

Nem lehetek mindig velük, nem vigyázhatok minden lépésükre, pláne, hogy már tinédzserek, ezért kell hogy legyen bennük egy csengő, ami megszólal, ha letérnének a helyes útról. Én is ezt kaptam a szüleimtől, noha valódi csibész, igazi telepi srác voltam. Az összes zsiványságot meg kellett tapasztalnom, hál’ istennek működött az önkontroll, és majdnem mindenre nemet mondtam. Mindvégig azt éreztem, hogy „áldott kezek vannak a vállamon”. Isten ott volt velem, kísért, irányított az utamon. Nélküle nem jutottam volna el idáig. Ő adta nekem a reményt felnőttként is ahhoz, hogy ne adjam fel, bízzak abban, hogy a siker engem is megtalál. Pedig jó ideig még a holnapot sem láttam.

Azt énekli az egyik dalában, hogy a gitárt maga az Isten adta a kezébe mint fegyvert. A zenélés küzdelem?

Nem, az a legnagyobb támasz. A sikerhez vezető út a küzdelem. Egyébként négyéves korom óta gitározom, hétévesen már dalokat írtam.

Kik voltak a példaképek?

Nyilván a legnagyobbak. Biztos közhelyes, de leginkább Prince, Michael Jackson, a Red Hot Chili Peppers, Eric Clapton vagy a Guns n’ Roses. Mindig inkább rocker voltam. Egyébként már a telepen sem csak a romákkal lógtam, középosztálybeli, polgári családokban is szívesen láttak, elhívtak magukhoz. Az Eötvös-gimnáziumba jártak a haverjaim, ami erős suli volt már akkor is. Helyt kellett állnom, és én igyekeztem integrálódni a körülöttem lévő társadalmi közegbe.

Nehéz volt?

Egyáltalán nem. Sőt, kifejezetten könnyen ment.

Egyik számában azt énekli, hazugság, hogy nem számít a szín.

Ez azt jelenti, hogy bár befogadnak, azért megkülönböztetnek. Jó, az anyósom sírt az esküvőnkön, és nem a boldogságtól, hanem az aggodalomtól. Aztán mégis én lettem a legnagyobb támasza. Fontosak vagyunk egymásnak, összetartozunk. Egyébként jól jött az évek során a baráti társaságokban, ahogy később a show-műsorokban is, hogy mindig szerettem a humort és a vidámságot. Persze a zenémet nem lehet elviccelni, azt végtelenül komolyan veszem. Egyébként úgy érzem, mintha a magyar néplélek inkább szomorú lenne, szokás is mondani, sírva vigadunk. Ebben van igazság. Amikor külföldön vagyok, az ottani embereken valahogy nem látom ezt. Talán több jókedvre, humorra és derűre lenne szükségünk.

Caramel, Gáspár László és ön körül is kialakult a nyilvánosságban az az értelmezés, hogy romaként és sikeresként kvázi utat törnek, s ezzel példát adnak a cigányságnak. Átérzi ezt?

Természetesen, sőt ma is feladatomnak érzem, hogy az ország legszegényebb területeire is elvigyem a jó hírt: igenis van esély a felemelkedésre, az előrejutásra. A hátrányos helyzetű gyermekeket támogató Bárka tábor jószolgálati nagykövete vagyok, ahol jómódú és szegény, roma és nem roma fiatalok nyaralhatnak együtt. Nincs semmiféle szegregáció. Ez néha nehéz és fájdalmas,

Néha megrázó szembesülni a valósággal, de muszáj erősnek, kitartónak lenni. Minden turnuson ott vagyok. Mesélek nekik az életemről, a kudarcokról és a mélypontokról, arról, hogy milyen hosszú ideig tartott, mire sikerült érvényesülnöm. De nem szabad feladni! Ami ugyanis velem történt, az nem egy egyszerű tehetségkutatós győzelem volt.

Az egész világ felfigyelhetett önre.

Ez pontosan így van. Roma előadóként Magyarország kétszer is engem küldött egy nemzetközi fesztiválra képviselni a hazámat. Ez hatalmas megtiszteltetés, egyben történelmi pillanat. Igyekszem hálás lenni a Jóistennek, a közönségnek ezért, tisztában vagyok vele, alapvetően neki, nekik köszönhetek mindent. Még most is alig tudom felfogni, lehet, nem is kell, csak menni tovább, tenni a dolgomat. Egyébként szerintem ez a célra vezető hozzáállás, ha mindenki így élne, alighanem előrébb jutnánk.

Mennyire tartja problémának az előítéletességet? Mit gondol a roma–magyar együttélésről?

Erről eszembe jut egy nagyszabású rendezvény, amit pár éve szerveztek a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, rengeteg roma fiatallal, akikre borzasztóan büszke voltam. Sőt, egészen meghatódtam. A Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat találkozóját tartották, s a hátrányos helyzetű családokból érkező résztvevők sorra számoltak be arról, milyen sikereket értek el, hogy jutottak előre a felsőoktatásban és a tanulmányaik során. Hallgatva őket megint azt éreztem, megéri a fáradság, érdemes szorgalmasnak lenni. Akarat, kitartás és hit a siker titka. Öröm látni azt, hogy végre jó irányba halad az ország. Persze a roma–magyar együttélés mindig kényes dolog volt, vannak bőven konfliktusok, ugyanakkor mintha az elmúlt évtizedben jelentősen javult volna a helyzet. De ez egy hosszú folyamat, van még teendő bőven.

Orbán Viktor miniszterelnök azon a találkozón is beszélt arról, hogy a kormány segély helyett alapvetően munkát kínál. Egyetért ezzel?

Maximálisan egyetértek. Azt gondolom, egyáltalán nem jó érzés adományokon, segélyeken élni, ez nem helyes út. Segély helyett munka – csak így lehet. Mindig is annak voltam a híve, hogy kőkeményen meg kell harcolni mindenért. Soha nem akartam, hogy valami csak úgy az ölembe hulljon, még ma is akár napi tizennyolc órát dolgozom. Szorgalom, kitartás, akarat nélkül nem megy, és persze célok is kellenek. Szocializáció, oktatás, munka – ezekkel lehet eredményeket elérni.

Fotók: Földházi Árpád