Kiss Gergely: Óriási fegyvertény, ha valaki sportol és közösséghez tartozik

Sok sportolónak okoz nehézséget, hogy mit csináljon a visszavonulás után. Ez nehéz helyzet, komoly döntés lehet. Önnél hogyan zajlik ez?

Elég sok mindent tanultam a vízilabda mellett, van négy végzettségem. Készültem arra, hogy mi lesz utána. De emberileg, belül így is nagyon rossz érzés, hogy mi lesz, ha már nem vagyok vízilabdázó. 2012-ben az olimpia után köszöntem el a válogatottól. Nagyon nehéz döntés volt. Belejátszott a rossz eredmény is, hogy négy év alatt csak egy bronzot tudtunk szerezni. Komoly csalódás volt, nagyon rosszul érintette a büszkeségemet. Ez a korábbi élmény is segíthet. A Honvédban viszont jól alakult a kapcsolatom a klubbal. Amikor két év külföldi játék után visszatértem, nagyon nehéz helyzetben volt a szakosztály. Félamatőr státuszban voltak játékosok. Gergely Pistivel és Steinmetz Barnával úgy döntöttünk, a karrierünk végén − anyagi érdekeinket félretéve − próbálunk segíteni. A TAO-pályázatoknál és a játékban is segítettünk. A nehézségek ellenére negyedik és hatodik helyen végeztünk a bajnokságban.  Az volt a megállapodás, hogy cserébe a játék mellett foglalkozhatunk a civil életünk építésével. Nekem tehát nem 1-2 év volt az átmenet, hanem ez gyakorlatilag egy hat éve tartó folyamat. Közben egyre több projektszerű megbízást kaptam.

A sok lehetőség közül hogyan választ? Mi alapján dönti el, melyik kezdeményezés mellé álljon oda?

Nincsenek éles szabályok. A lelkemben, szívemben vannak alapelvek. Az egyik, amit tartok, hogy nyolcórás irodai munkát egyelőre nem vállalok. Jogász is ezért nem lettem, az 8-10 óra munka naponta. A Honvédban még aktív vagyok: négy edzésen veszek részt, néha játszom, segítek a csapat kommunikációjában, edzést tartok fiataloknak. Az, hogy edző vagy játékvezető legyek, egyelőre nem aktuális.

Milyen programokkal foglalkozik?

Szerencsére olyan projektek találtak meg, amelyeknek közük van a sporthoz. Ennek azért is örülök, mert

Feltétel nélkül elmegyek például gyerekekhez általános iskolákba, gimnáziumokba és egyetemekre. Az elmúlt években több mint tízezer általános iskolással, több ezer gimnazistával és talán ezernél több egyetemistával találkoztam. Számomra az általános iskola a legfontosabb. Emellett a sportgazdaság, a sportmarketing, a sportfejlesztés területén is vannak projektek, amikre felkértek. A legaktívabb a Nagy Sportágválasztó szóvivőjeként vagyok.

Hogyan jött ez a lehetőség?

Az elődöm nagyon aktív, remek kommunikációs szakember volt, és utána azt akarták, hogy ismert sportoló legyen az új szóvivő. Addigra játékosként jó kapcsolatom alakult ki a média szereplőivel. Az én feladatom nem csak a szóvivőség, támogatásokat is szerzek. A sportágválasztó ingyenes rendezvény, tehát ez is fontos. Eljönnek a családok és rengeteg sportágat kipróbálhatnak. A költségeinket innen-onnan hozzuk be, ami nem könnyű, de szép feladat. A nyári sportágválasztón több mint száz sportág és 20-22 ezer látogató van. Rendezvényeinken évente összesen mintegy százezer embert érünk el.

Van arról tudomásuk, mennyien kezdenek el rendszeresen sportolni a rendezvények hatására?

Nehéz pontos számot mondani. Rendszeresen kérjük a visszajelzéseket. Partereink, a klubok segítenek ebben. Ami biztos, sok tucatnyi olyan gyerek ért el eredményeket, helyezéseket országos, megyei vagy nemzetközi szinten, aki nálunk fedezett fel egy sportágat magának. Szélesebb réteg, aki nem ért el nemzetközi sikereket, de sportember lett belőle. Vannak, akik barátokkal lejárnak négyszer egy héten sportolni. Hogy ők mennyien vannak, nem lehet pontosan megmérni, pedig ez is nagyon fontos.

A Nagy Sportágválasztó inkább a tömegsport vagy a versenysport erősítését célozza?

Általános rendezvény a mienk. Nem azért alakult anno a sportágválasztó, hogy csak szabadidős sportolókat „gyártsunk”, de nem is azért, hogy kizárólag olimpiai bajnokokat csináljunk. Tavaly 115 sportág volt jelen. Nincs is ennyiből világverseny, nem mind olimpiai sportág. A kutyaszántól kezdve a klasszikus sportágakig minden van. Azt hiszem, a tömegsport és a versenyzés egyformán fontos.

A magyarok szurkolóként nagyon lelkesek. Fantasztikus élsportolóink vannak. Mi a helyzet az úgynevezett tömegsporttal? Sportolnak eleget rendszeresen a magyarok?

Ez óriási probléma volt. Nagy hátrányban voltunk a statisztikák alapján. Most már van fejlődés, egyre több sportot űzünk a dartstól a down hillig. Ezek a tévé segítségével is jöttek be Magyarországra.

Kezdjük megközelíteni az uniós átlagot. Ha jól tudom, Ausztria nem nyert olimpiai érmet Londonban, de az aktívan sportolók aránya százalékosan háromszor annyi, mint nálunk. Ez most változik. Az olimpiai ötpróbasorozat szervezésében is részt veszek, ez is új lendületet kapott. 13 ezer regisztrált ötpróbázónk van. Elmegyünk a rendezvényekre és lehet nálunk regisztrálni. Tavaly több mint hatvan rendezvényünk volt. A tokiói olimpiáig tart a pontgyűjtés. A cél, hogy minél több sportágban, minél több rendezvényen próbálják ki magukat az emberek.

A sportolás egészséges. A fizikai hatások mellett milyen jellemformáló, lelki, szellemi hatása van a sportolásnak?

Óriási fegyvertény, ha valaki bármilyen szinten rendszeresen sportol és tartozik valamilyen közösséghez. A gazdasági életben, amikor motivációs tréningeket tartok, azt hallom, hogy aki sportoló, főleg élsportoló volt, az nagyon jó munkaerő. Nagy a munkabírásuk, precízek, jó a hozzáállásuk. A nagy átlag azt mutatja, hogy aki a sportban megállta a helyét, egy közösséghez tartozott, az tudja, mit jelent időben ott lenni, vigyázni a társakra, és így tovább. Ezek alapvető emberi dolgok, de ha kibontjuk őket, kiderül, hogy az üzleti életben is nagyon hasznosak. A kreativitás szintén elengedhetetlen. A vízilabdázónak át kell látnia a játékot, és tudjuk, az üzleti életben is mennyire fontos az előrelátás, az összetett gondolkodás.

A társak bíztatnak, ha kell, vagy visszarántanak a földre, ha elszállnék magamtól. A fáradságot is másképp értékelik, akik sportoltak, sportolnak. Amikor azt érzed, nem bírod tovább, kiderül, van még 4-5 szintje a kimerültségnek, amit kibírsz. Mondjuk édesapaként, amikor a gyerek hajnalban felkelt, mert beteg vagy rosszul alszik, s én türelmetlen, indulatos vagyok vele, az nem jó. Sportolóként megtanultam, hogy ha hulla fáradt vagyok, akkor is ott tudok lenni, és ha kell, ott ülök hajnali háromkor és várom, hogy a gyermekem elaludjon. Nem csak beteszek egy rajzfilmet, hogy ne kelljen vele foglalkoznom

Fontosnak tartja, hogy sportoljanak a gyermekei?

Azt beszéltük meg hatéves korukban – szerintem akkor érdemes kezdeni a sportot –, mindenképpen sportoljanak valamit, de nem mi mondjuk meg, hogy mit. Cselgáncsozni kezdtek. Montenegróban éltünk akkor. Nem sok lehetőség volt a környéken. Azt mondtuk, abbahagyhatják, de legyen rendszeres heti négy-ötszöri mozgás az életükben. Utána vízilabdázni kezdtek. Csapatban akartak játszani labdával.

Lányos apaként, aki maga is pólós, milyen érzés önnek, hogy tudja, milyen keménység, durvaság megy a medencében?

Fura, mert régen nagy volt a különbség, a férfi pólótársadalom kicsit le is nézte női vízilabdát. Ez mára nagyon megváltozott. Rengeteget fejlődött a női póló. Apukaként tudom, hogy mennyi bunyó van, és látom, hogy a női vízilabda durvább, mint a férfi. A cicaharc, az nagyon kemény tud lenni, ráadásul a női fürdőruhába több helyen bele lehet kapaszkodni. Egy kézi meccsen látni, mi történik. A pólóban hasonló dolgok mennek a víz alatt, de az a jó, hogy legalább nem lehet esni és nem törhetik össze magukat. Nem kell félteni a lányaimat: dzsúdóztak, ügyesek, tudják, mit csináljanak egy-egy szituációban.

Rengeteget beszélnek mostanában arról, hogyan lehetne megújítani a vízilabdát. Az egyik elképzelés, hogy legyen rövidebb a pálya vagy hosszabb a támadóidő. Önnek mi a véleménye ezekről az ötletekről?

A vízilabda történetében régen nem is volt támadóidő. Volt, hogy alig esett gól egy meccsen. Melbourne-ben a szovjetek elleni híres meccsen 4:0-ra nyertünk. Ez ma lehetetlen. Aztán egyre rövidebb lett a támadóidő és az emberelőny. Kisebb pályával gyorsabb lenne a vízilabda, de mi, akik pólózunk, tudjuk azt is, hogy ennek a fantasztikus sportnak a szépségéhez hozzátartozik, hogy bírni kell erővel is. Ahhoz, hogy álljak a vízben, mind a négy végtagomat mozgatom. Ahhoz is erőfeszítés kell, hogy lássak a pályán: kint kell tartanom a fejem. Ez nehéz sport, ezért is tűnik lassúnak. A négyéves gyerek kimegy a pályára és egyből focizhat. A pólóhoz két évig tanulunk úszni, és elkell sajátítani a speciális lábtempó technikát, ami szintén nem könnyű. A kisebb pálya gazdaságosabb lenne. Szerintem vagy négyszer annyi huszonötös medence van a világon, mint harminchármas vagy ötvenes. A kisebb pálya olcsóbb, sokkal több lehetőség nyílna a komoly vízilabdára szerte a világon. A kispályát talán klubszinten érdemes lenne kipróbálni, mondjuk a bajnokok ligájában.

A másik, amit szoktak javasolni, hogy lehetne kisebb labdával vagy valamelyest nagyobb kapukra játszani, hogy több gól legyen, látványosabb legyen a játék. Erről mit gondol?

Erre már volt kísérlet. Most nem beszélnek erről a nemzetközi vezetők, de 1995-ben öt plusz egy játékossal játszottunk négyes (női) labdával a junior vébén Kásás Tomiékkal. Rengeteg gól volt. Az ausztráloknak 29 gólt lőttünk. A jobb csapatoktól nagyon leszakadnának a többiek. Több középcsapat lehetne, de a vízipólót tudni kell játszani. A legnagyobb meccsekhez külön lelkivilág kell: mit vállalok el, mit nem. Egy gól dönthet, ami nagyon izgalmas.

A magyaroknak kedveznének ezek a változtatások?

Mi vagyunk a vízilabda braziljai – szokták mondani.

Az egy az egy elleni játékban talán mi jobbak vagyunk, mint a délszlávok, így lehet, hogy jól jönnénk ki az ilyen a változtatásokból.

A játékvezetést hogyan lehetne a szurkolók számára érthetőbbé tenni? Belülről, az önök számára is van, hogy érthetetlen, mit és miért fújt a bíró?

Minden sportágban, ahol van bíró, szidják is. Szidják műugrásban a pontozóbírót, szidják a vívásban, hogyan adja meg az együttes találatot, a fociról nem is beszélve. A vízipólóban nem látja a közönség, mi történik. Ha a center elengedi a labdát, mert nem hagyják lőni, az elvileg büntető, de ezt megítélni nagyon nehéz. Nekem az a bajom a játékvezetőkkel a vízilabdában, hogy ahhoz képest, amennyit nekünk edzenünk kell, ők annak a töredékét sem teszik a sportért. Én, ha tehetném, megfizetném őket rendesen, de megkövetelném a képzést és a teljesítményt. És büntetnék. Van, hogy mindenki hőbörög a meccs után. Mindkét csapat, mindkét edző és a közönség is. Utána meg be van írva a bírónak 10-ből 9 az értékeléshez. A szabályokra két ötlet van. Az egyik, elmenni a kosárlabda irányába: ha hozzáérnek a játékoshoz, az fault. Ez nem lenne jó a pólóban. A másik mondjuk olyan lehetne, mint a rögbi: nem lehet ütni, rúgni, de birkózni bármennyit. A kettő közötti, ami most van, talán a legjobb. Lehetne mikrofon a bírón. Egyszerűen elmondhatná, mit fújt, hogy a szurkolók is értsék. Például „kék hat víz alá vitte a labdát”, vagy „a center könyökölt”. Fura, de a vízilabdában a legnagyobb sztárok feje is a bíró lábánál van. Alá-fölérendeltségi viszony ez. A kosárlabdában a 170 centis bírónak kell  boldogulnia a kétméteres sztárok között.

Ezt úgy értsem, kisebbségi komplexusa van, mert nem tud hatni a bírókra?

(Nevet.) Nem, ez nem igaz.

Ha azt érzem, nem szabálytalankodtam, mégis engem állítanak ki, és olyan állít ki, aki sokkal kevesebbet foglalkozik ezzel a sporttal, mint én; ráadásul lehet, hogy soha nem is pólózott, sportolt komolyan, az zavar, és akkor nagyon felháborodok. Hosszú távon a játékvezetők többsége nem rossz szándékú. Van olyan is, de nem ez a jellemző. A baj az, hogy mivel a bíró kevesebbet tesz bele a pólóba, mint mi, óhatatlanul többet hibázik. Én napi 6-8 órát teszek bele, ő hetente ennyit.

Melyik a karrierje legszebb emléke? Véletlenül nem a szerbek elleni olimpiai döntő?

Az a leglátványosabb, mert nem vezettünk, csak a végén. Minden meccset megnyertünk azon az olimpián. Kétszer vertük a szerbeket 3:0-ra az utolsó negyedben. Ez a kurucos magyar vízilabda. A bajnokok ligája győzelmeim is nagyon kedvesek. Egy azért, mert Budapesten volt, egy, mert 20 évesen a világ legjobb csapatában nyertem, egy meg azért, mert a kis Kotor a világ legjobb csapatát, a nagy Reccót verte meg. Kásás Tomiékat győztük le Steinmetz Ádival. Az első olimpiai arany is fantasztikus emlék. Huszonhárom évesen elértem a célomat: a VII. kerületi munkásszülök gyereke felnőtt férfiként olimpiát nyert. A vb azért szép emlék, mert harmadszorra sikerült, és csak egyszer nyertünk.

Az olimpiai bajnok társakkal milyen a kapcsolatuk? Összetartanak a „Kemény-legények”?

Jó példa a Masters vb. Húsz év kapcsolatát húsz évvel később ünnepeltük meg. Egy csapat, mint sok más közösség, teljesen különböző emberekből áll. Van mindenféle karakter: szegény, gazdag, fiatal, öreg, vallásos, nem vallásos, halk szavú, nagyhangú. Mindenféle szintű barátságok voltak. És mindig, minden hullámhegytől és hullámvölgytől függetlenül, együtt tudunk működni. Mindenki sikeres az életben. Különbözőek vagyunk. Vannak viták, mondjuk szakmaiak. A vita nem negatív szó nálam. A veszekedés az. Ha ilyen van, lehülyézzük egymást, és lezárjuk, mint egykor a vízben. Mindig meg tudjuk beszélni, meg tudjuk oldani a dolgot. Ez nem rontja el a kapcsolatunkat. Felhívjuk egymást magán- vagy szakmai ügyben. Azt hiszem, ha tíz év múlva kopaszon, kövéren együtt játszunk majd egy öregfiúk tornán, a passzok ugyanúgy fognak menni, mint régen.

Milyen élmény volt a nyári Masters vb-n újra együtt játszani?

Fantasztikus élmény volt. OB 1-ben játszom, de elképesztő, hogy

A passzokat, a védekezést. Volt, hogy azt éreztem védekezésben, nagyon nehéz helyzetben vagyunk, és mire felnéztem, már a csapattársam kezén volt a labda. Én is csak csodálkozom a társaim kvalitásain.

Mit gondol a magyar vízilabda jövőjéről? Hogyan állunk most?

Mára rendkívül átalakult a mezőny nemzetközi szinten. Három generációt éltem át a pólóban. Régebben mindenütt volt 5-6 olyan világklasszis, aki el tudott dönteni egy meccset, akit mindenki ismert. Most kevesebb az ilyen nagy név, viszont az edzésmódszerek, a körülmények nagyon professzionálisak lettek. Ennek köszönhetően szinte minden csapatnál van egy nem extra, de nagyon masszív réteg. Stabil, jól képzett, rakkolós, jó játékosok vannak mindenütt. Talán erre a pontosságra most a görögök a legjobb példa, de ez van nálunk is. Egyfajta hullámzás lesz szerintem minden csapatnál. A szerbeknél nem csak 2-3 klasszis van, hanem több. Ők most ezért emelkednek ki a mezőnyből.

A fegyelem, amit említett, összeegyeztethető a játékos magyar pólóval?

A délszlávok a biztonságra törekszenek. A játékosság mindig benne lesz a magyar válogatottban, de mi is egyre jobban megköveteljük a fegyelmet. Amikor Montenegróban játszottam, volt egy eset, amikor tíz másodperc volt hátra a támadóidőből, láttam, hogy rossz a blokk, elvállaltam és lőttem egy kapufát. A szünetben az edzőm kiabálni kezdett velem, hogy ez nem Magyarország, itt végig játsszuk kiállításig, vagy csak a végén lőjük el. Én akkor már harmincegy éves, háromszoros olimpiai bajnok játékos voltam, de az egyénieskedést nem engedték meg. A magyar edző inkább azt mondja, ha 15 másodperc van még, de helyzetben vagy, lődd el, ne szarozzál. Mi a megúszásnál is mindig be akarjuk fejezni, mert megúsztam, megérdemlem, jár nekem ez a gól. Ilyen a magyar pólós mentalitás.