A szuverenitás védelmében

„Techet Péter A szuverenitás csapdája című cikkében (Magyar Nemzet 2017. február 18.) pontosan elemzi, melyek azok az önellentmondások és azok a neoliberális alapgondolatok, amelyek meghatározzák az Orbán-kormány és nemzetközi szövetségesei retorikáját.

Állítása, miszerint »Orbán Viktor se a győri munkásra gondol, amikor a nemzetállamot védi a beszédében«, valamint ahogy leírja, miképpen szolgál a szuverenitás mint retorikai fogás a korrupció és a lefelé tartó bérverseny elfedésére, az tulajdonképpen fájóan pontos elemzése a magyar kormány ideológiai építményének.

Ugyanakkor Techet egyoldalúan elemzi a nemzetközi gazdasági rendszer és a nemzetállam viszonyát: csak azokat a folyamatokat emeli ki, amelyek kapcsán a tőke logikája kijátszhatja egymás ellen a nemzetállamokat, és amelyekkel szemben csak a nagyobb nemzetközi integráció tudja megvédeni a munkavállalót. Nem tagadva, hogy léteznek ilyen folyamatok, és például az adópolitikában szükség van erős uniós hatáskörökre, Techet csak az egyik oldalát meséli el a gazdasági szuverenitás történetének. A nemzetállam ugyanis gyakran az ott élő munkavállalók védelmezője; a nemzetállam az, ami földrajzi kereteket szab a helytől és tértől elszakított gazdasági folyamatoknak.

Amit Techet figyelmen kívül hagy, az az, hogy a nemzetállamokon belüli kollektív bértárgyalásokat – feltételezem, abban egyetértünk, hogy ezek a modern kori nyugati szociáldemokrácia legnagyobb vívmányai – nem csak úgy lehet letörni, ha a termelés áthelyezésével vagy annak zsarolásra való felhasználásával lefelé tartó bérversenybe vezetik bele az országokat. A másik ilyen módszer, amely az EU egyik alapjából következik, amikor a termelés helyének módosítása helyett a munkaerő forrásának helyét változtatják meg. Magyarán a bevándorlás. A brexitről szólva Techet a The Guardianban olvasható »nem jól kanalizálták a brit emberek a jóléti állam lebontása elleni dühöt« érvelést használja. Megfeledkezik viszont arról, amit Ed Miliband így fogalmazott meg: »a bevándorlás osztálykérdés«. Igenis jó irányba kanalizálták a dühöt a brit választók: a szabad mozgás mint a kollektív bértárgyalás ellehetetlenítője ellen szavaztak.

Magyarországon az Orbán-kormány lefelé tartó bérversenye is ugyanezen az elhibázott integrációs gyakorlaton alapszik: a tőke és a munkaerő szabad áramlásán. Ha nem áramolhatna szabadon a tőke és a munkaerő, ha nem építhetne egy teljes gazdasági rendszert a Fidesz arra, hogy egy nagyobb vásárlóerővel rendelkező piacra Magyarországról gyárthatnak olcsóbb munkaerővel termékeket, akkor lehetőség lenne gazdaságpolitikai paradigmaváltásra. Akármilyen gazdasági vagy bérszínvonalbeli előnyökkel járjon is a magyar munkaerő kivándorlása, azért a hátrányért, amit a kitanított munkaerőnk elvándorlása okoz, ezek nem jelentenek kárpótlást.

Magyarországnak akkor lenne lehetősége alternatív gazdaságpolitikát folytatni, ha nem lehetne az unión belül kihasználni a centrum (magas vásárlóérő) és a periféria (alacsony bérek) közötti ellentéteket. Továbbmenve: pontosan az EU gazdasági struktúrájának építőelemei, mint a maastrichti kritériumok vagy a szabad munkaerő-áramlás elve azok, amelyek ellehetetlenítenek egy valódi keynesiánus gazdaságpolitikai fordulatot. Ezek veszik el a nemzeti szuverenitás azon részét, amely elengedhetetlen a szociális egyenlőtlenségek csökkentéséhez és egy szociáldemokrata gazdaságpolitika kialakításához.

A szabad kereskedelem, a szabad munkaerő-áramlás és a négy szabadság elve az unió centrumországainak kedvez. Nekünk nem. A győri munkás érdekeit nem képviseli sem Orbán Viktor, sem Jean-Claude Juncker. Az ő érdekeit egy olyan szuverén magyar nemzetállam tudná képviselni, amely élhet a jó értelemben vett protekcionizmus, az állami intervenció és a központi bérpolitika eszköztárával.”