Gábriel arkangyal és a Waffen SS

„Ez napi politikai szinten is érzékelhető. A magyar baloldali elit és (nagyon) szürkeállomány nem vette észre, hogy az emberek április 6-án nem a kormányt váltották le, hanem az ellenzéket. Mert más ellenzék kell nekik. De nem, ők kitartanak. Töpörödött ábrázattal, lélekkel és elmével, de tovább küzdenek. Mivel nemhogy reális jövő-, de jelenképük sincs, a múlttal. A hetven éve valóban köztünk járt, de régen tovatűnt, az ötvenedik és a hatvanadik évfordulóra szinte el is feledett gonosszal. Amelyet most azért kellett feltámasztani, mert semmi más muníció nem maradt. Javasolnám a kormány valamely tagjának, akár a miniszterelnöknek, hogy szelíd ábrázattal, megengedő mosollyal, kissé már terápiás jelleggel jelentse ki, jó, emberek, rendben, nem lesz megszállási emlékmű, ha úgy kívánják, német megszállás sem volt, 1944 márciusában 18-ról 20-ra ugrott a naptár – ha hinném, hogy ez segíti a megbékélést. De sajnos már nem hiszem, a mögöttünk hagyott hónap e tekintetben erősen kétkedővé tett. Hisz ők odaátról megüzenték, nemhogy béke nem lesz, fegyverszünet és nyugi sem, folyamatosan keresik az okot a háborúskodásra.

A bevezetőben, lám, én magam is kínáltam egyet, de tudom, az nem megfelelő. Több okból sem. Egyrészt kívül esik azon a mintegy 93 négyzetkilométeren, amelyet őkelméék az országnak tekintenek, a 93 ezer négyzetkilométer helyett; Tatán van, messze, hetven-nyolcvan kilométerre, az autópályáról is le kell menni, falvakon áthajtani, a térképen is meg kellene nézni, merre. Strapás, na. Másrészt ennél is nagyobb baj, hogy a német katonai emlékmű jelenlegi formáját 1996-ban nyerte el – tehát a rendszerváltozás utáni első szocialista kormány idején, amikor ugyebár demokratikus, európai, a múltjával számot vetett, azt egészségesen feldolgozott ország voltunk. (Vagy nem? Ezt sem értem igazán. A mai vád, hogy nem néztünk még szembe múltbéli bűneinkkel, azt jelenti, hogy tizenkét esztendei szoclib kormányzás során sem tettük ezt meg? Vagy igen, de az mára már nem érvényes? Vagy a hazai baloldalnak esetleg nincs is múltja? Csak nekünk van?) Végül, további gond a tatai »Denkmallal«, hogy ellene azért nem érdemes tiltakozni, mert a németeknek már megbocsátottunk. Csak magunknak nem. Bár elnézést az esetleg bántó szóhasználatért, nem tudom, sért-e valakit, hogy hetven évvel 1944 után többes szám első személyben merészelek fogalmazni Magyarország polgárairól.”