Jakab Péter nyílt levélben vágott vissza Puzsér Róbertnek
Jakab és Puzsér a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán feszült egymásnak.
Rácz András eltévedt a helyzetértékelés és a prognózis közötti demarkációs vonalon és a téveszmék aknamezőjére vezette a követőit.
Robert C. Castel biztonságpolitikai elemző írása
Aki kicsit is követi a magyarországi elemzői ökoszisztémát, az tisztában van azzal, hogy Rácz Andrással igen gyakran találjuk magunkat a tűzvonal két ellentétes oldalán. A tűzvonalak valódi térképe persze ennél sokkal bonyolultabb, és inkább tűzháromszögről kéne beszélnünk. A háromszög egyik oldalát az egyértelműen nyugati elkötelezettségű és ukránbarát tábor képviseli. A másik oldalát a Nyugattal markánsan szemben álló oroszbarát tábor alkotja. A harmadik oldalát pedig egy Nyugat-kritikus, a Nyugatot az eredeti értekéihez visszatéríteni vágyó „vívóiskola” képezi. Ez utóbbi a jelenlegi ukrán-orosz háborúban, illetve a hatalmi blokkok közötti konfliktusban, a mai Nyugat politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális válságát látja megnyilvánulni és ezt mélységes aggodalommal szemléli.
és az ukrán-orosz háborút a kezdete óta végigkísérik az elemzők közötti hangos pengeváltások. A viták legtöbbször a Talmud-tudósokat is megszégyenítő szőrszálhasogatás szintjén folytak, lásd például a legutolsó vitámat Rácz András kollégával a Bayraktar-drónok tündöklésével és bukásával, illetve az Oryx adatcsiszárkodásával kapcsolatban. Nincs mit tenni, ezek a cicaharcok azok, amikben a kutatók eltöltik pokolbeli víg napjaikat, és ha a laikusok minderre csak legyintenek, akkor valószínűleg nekik van igazuk.
Mielőtt belevágok a dolgok dandárjába, néhány szó a forrásainkról és az elemzés módszertanáról.
Igen nehéz úgy vitatkozni, hogy a másik fél eleve csak az ukrán-nyugati szövetség nézeteit képviselő érveket, adatokat tartja „mértékadónak”, és meg sem hajlandó vizsgálni az oroszok által közzétett anyagokat. Kivéve persze, ha ezek adott esetben az ukrán-nyugati narratívát támasztják alá, mint például Prigozsin úr alkalmi szereplései. Én úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét blokk állításait igen nagy szkepticizmussal kell fogadni, és ez alól nem kepéznek kivételt a nyugati média, illetve a nyugati akadémia „nagy nevei” sem. A háborúban az információ lőszer, és ha a Nyugat nehéztüzérségi gránátokat szállít milliószámra, akkor miért ne szállítaná milliószámra nehézsúlyú dezinformációt is? Az elemző feladata a mérleg két serpenyőjére helyezni az összes fellelhető portékát. Akik egyserpenyős mérleggel dolgoznak, nem elemzők, hanem hitvitázók.
Nyilvánvaló, hogy a kanti fordulattal élve, a propagandával szennyezett adatok göcsörtös fájából igen nehéz valami egyeneset kifaragni. Az elemző munkaköri leírásába sincs beleírva, hogy mindig igazunk kell, hogy legyen. Az esetek igen nagy hányadában tévedünk, ahogy velem is megtörtént például az ukrán gázolajellátással és a herszoni reconquistával kapcsolatban. A probléma nem az, hogy nem tudunk eleget, hanem az, hogy a dolgok jelentős hányadát rosszul tudjuk.
A valódi probléma csak ott kezdődik, amikor a kamerán keresztül a közönség szemébe nézünk és olyan állításokat mondunk ki lassú, méltóságteljes megfontoltsággal, amikről tudva tudjuk, hogy ténybelileg nem állják meg a helyüket.
Rácz Andrással valami ilyesmi történt a Mandiner Világrendnek adott június 14- i interjújában.
A Mandiner Világrend adása Rácz Andrással
Az interjú elején, úgy 04:50 magasságában, Rácz András egy részletes helyzetértékelést mutat be a maga kimérten elegáns módján:
„Az ukránok az első vonalba be tudtak törni, az első vonalat védő orosz erők meghátráltak, majd a második vonalbeli erők segítségével kiszorították az ukránokat. Tehát, volt olyan frontszakasz, ahol ez sikerült orosz oldalról, de már két olyan frontszakasz van, ahol úgy tűnik, hogy az ukrán erők az első vonalat szilárdan a kezükben tartják és már a második vonalnál folynak a harcok.”
Aki kicsit is követi a háború menetét és nem kapaszkodott elég erősen a retiküljébe, az ezeknél a soroknál kiesett a székéből.
Hogy miért?
Azért, mert ezek az állítások nemcsak, hogy nincsenek még köszönőviszonyban sem a front június 14-i vagy akár a mai helyzetével, hanem még
Az orosz védelmi rendszer felépítéséről rengeteg szó esett az utóbbi hónapokban, és mára a legtöbb laikus is tisztában van azzal, hogy a védelem rétegéi egy, a nyílt terepen elterülő, 7-15 kilométer széles, úgynevezett fedező-biztosító lépcsőből (van olyan szabályzat, amely csak biztosítási övnek hívja), egy módszeresen kiépített első, továbbá egy második védelmi vonalból állnak. Ezek mögött helyezkednek el a védelem műveleti tartalékai. A fedező-biztosító lépcsőben a védelem mozgékony védelem, az itt védekező erők feladata az ellenség felderítő, biztosító erőinek szétverése, főerőinek szétbontakoztatása, számukra jelentős veszteség okozása, kedvezőtlen irányba kényszerítése, támadó csoportosításának felderítése, a támadási irányok azonosítása, a támadók taktikai felderítésének a pusztítása és a behatoló ellenség mozgásának lassítása. Magyarul, ez nem egy védelmi vonal, amit a védekezőnek meg kell védenie, a támadónak pedig át kell törnie. Per pillanat a harcok még mindig ebben a nyílt terepű, műszaki akadályokkal csak helyenként tarkított fedező-biztosító lépcsőben zajlanak, itt látjuk a front hullámzását, ahogy egyes települések néhány nap alatt többször is gazdát cseréltek.
Honnan tudjuk, hogy az ukrán csapatok még csak el sem érték az első védelmi vonalat június 14-én, nemhogy „szilárdan a kezükben tartanák”, nem is beszélve a második védelmi vonalról?
Onnan, hogy a felvételeken
amikről maga Rácz András is beszélt az interjú első perceiben. Onnan, hogy nyomát sem lehet látni a védelmi vonalakra jellemző csapatsűrűségnek sem. Onnan, hogy a június 14-i nap végén a legmélyebb betörés is csak a nyílt terepsáv, a fedező-biztosító lépcső közepéig ért el. Onnan, hogy az ellentámadás első tízegynéhány napját mély ukrán csönd és pesszimista nyugati szemöldökráncolás kísérte. Onnan, hogy rápillantunk a háború menetét követő, állandóan frissített – akár ukrán-, akár oroszbarát – térképekre a világhálón.
Itt nem fogalmazásbéli botlásról, árnyalatbeli különbségekről, hadelméleti szőrszálhasogatásról van szó.
Manapság igen divatos az a fajta posztmodern szóhasználat, amiben minden szónak az a jelentése amire éppen politikailag szükség van. Így lesz például a külteleki tolós pofonból „lassan mozgó” genocídium. A hadelmélet azonban nem hámozott léggömbökkel zsonglőrködik, és a szavaknak van egy kegyetlenül konkrét jelentése. Egy védelmi vonal nem egy társadalmi konstruktum, nem egy metanarratíva vagy valami másféle divatos játék a betűkkel, hanem fizikai valóság. Ezt személyesen megtapasztaltam,
Rácz András idézett helyzetértékelése egy történelmi párhuzammal élve olyan, mintha a normandiai partraszállás alatt a még a La Manche csatornában hajózó haderővel kapcsolatban azt jelentenénk, hogy már áttörték az Atlanti falat, és jelenleg a Normandiából való kitörésért folyik a harc.
Ez az erősen torzított helyzetértékelés azt az illúziót keltheti a nézőkben, hogy az ukrán ellentámadás a lehető legjobban halad, és már csak a jelenleg ostrom alatt álló második védelmi vonal választja el az ukránokat a teljes áttöréstől.
A közönség félretájékoztatása lenne itt a kisebbik baj.
A nagyobbik baj az, hogy köztudomású: a politikai döntéshozók milyen jelentős mértékben alapozzák a döntéseiket azokra az információkra, amikhez a médián keresztül jutnak.
Rácz András esete a második védelmi vonallal kidomborítja a szakértő, a „public intellectual” véleményformáló felelősségét egy háborúban. Az is igen kétséges, hogy ez a fajta elemzés segít-e az ukrán ügynek, vagy inkább árt neki. A kijevi születésű Michael Kofmant, akivel sajnos elmaradt a májusi beszélgetésem a Ludovika Konferencián, senki sem vádolhatja oroszpárti szimpátiával. Ugyanakkor Kofman mindig kínosan ügyelt arra, hogy ne szépítse a helyzetet és olyannak mutassa be a háború menetét, amilyen az a valóságban.
Mivel lehetne megmagyarázni a megmagyarázhatatlant?
Azzal, hogy Rácz András a szaknyelvet egy testcsellel kikerülve, a fedező-biztosító lépcsőt nevezi „első védelmi vonalnak”?
Június 14-én az ukránoknak még nem sikerült áttörniük ezt az első sávot, semmit sem tartottak szilárdan a kezükben a harckocsiparancsnokok a botkormányon kívül, és még igen messze voltak a védelem következő sávjától.
Azt hiszem, hogy ezt a fajta nyelvi gumiemberkedést nem lehet magyarázatként elfogadni, különösen nem egy szakembertől, aki nálam messze jobban ismeri a magyar szaknyelvet.
Ami az ellentámadást illeti, a háború a bizonytalanság birodalma, és még minden megváltozhat.
A Nagy Tavaszi Ellentámadás még fényes sikereket érhet el, még áttörhetik az összes létező orosz védelmi vonalat, kijuthatnak az Azovi-tengerhez és ezzel igen súlyos stratégiai dilemmák elé állíthatják az orosz hadvezetést. Mindez bőven a katonailag lehetséges kimenetelek halmazában van.
De nekünk mint elemzőknek
Amikor Rácz András az ukrán ellentámadásról beszélt a Mandiner Világrendnek adott június 14- i interjújában, meglehetősen eltévedt a helyzetértékelés és a prognózis közötti demarkációs vonalon és a téveszmék aknamezőjére vezette a követőit.
Nyitóképen: Robert C. Castel (fotó: Mandiner/Ficsor Márton)