A migránskvóta kapcsán is Orbánnak lett igaza

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Nem sokkal azután, hogy másfél évvel ezelőtt Oroszország egy „különleges katonai művelet” jegyében megszállta Ukrajna egy részét, a Washington által diktált geostratégiai doktrínákat kritika nélkül átvevő európai elit már az első pillanattó fogva magabiztosan kijelentette, hogy a válaszként Moszkvát megcélzó brüsszeli szankciók rövid időn belül bizonyosan térdre kényszerítik a keleti agresszort. Persze, a brüsszeli bürokraták erről alkotott elképzeléseit hiába cáfolta mind a józan ész, mind pedig a hidegháborús, illetve a proxyháborúk sajátosságait tárgyaló katonai szakirodalom,

S dacára annak, hogy a háború elmélyítésében érdekelt európai politikusok immár a tizenegyedik szankciós csomag mihamarabbi áterőltetésén dolgoznak, az elmúlt tizennyolc hónap tanúsága szerint az eddigi nyugati fáradozások semmilyen elvárt eredményt nem igazoltak vissza. Sőt, ami a számokat illeti, Moszkva kapcsán is ugyanolyan kudarcos szankciós mintázatok kirajzolódása figyelhető meg, mint amilyeneket a Nyugat a közelmúltban hasonló politikai okoknál fogva idézett elő, egyes ellenséges (Irán, Venezuela, Észak-Korea) országok ellen.

Érdekes módon azonban Európa-szerte egyedül a magyar miniszterelnök volt az egyetlen olyan tagállami vezető, aki a brüsszeli szankciós politika nemcsak hiábavaló mivoltára, hanem annak Európára és a kontinens versenyképességre gyakorolt kontraproduktív hatására hívta fel a figyelmet.

Emlékezetes, miközben Brüsszel úgynevezett szankcióügyi különmegbízottja, az establishment által erőltetett megszorító stratégiák maradéktalan végrehajtásán dolgozott, addig a magyar kormányfő már idejekorán, a tavaly nyári, tusnádfürdői beszédében megjósolta, hogy az efféle pénzügyi hadviselés nem Oroszországot, hanem Európát fogja hosszú távon elsorvasztani. Mint azt Orbán akkor ezzel kapcsolatban elmondta, „a szankciók nem billentik meg Moszkvát [..] Európa bajban van, gazdasági bajban”, majd e stratégia visszásságára utalva aláhúzta, „teljesen nyilvánvaló, hogy a háborút így nem lehet megnyerni.”

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy egy év távlatából nem csak a nyugati megszorítópolitika kapcsán derült ki, hogy Orbánnak – szemben a hangzatos nyugati állításokkal – már a legelejétől kezdve igaza volt. Hiszen az említett tusnádfürdői beszédében a kormányfő a háború mellett egy másik, ugyanakkor szintén az európai kontinenst fenyegető jelenség közelgő veszélyéről beszélt: a migrációról és arról a brüsszeli tervről, amely a migrációt ellenző egyes tagállamokra úgy akarja rákényszeríteni az illegális bevándorlókat, hogy azok szuverén döntésük jogánál és tagállami hatáskörüknél fogva több ízben is nemet mondtak erre.

Ha felidézzük, Orbán egy évvel ezelőtt ezzel összefüggésben kiemelte, „Európa két fele között egy csata zajlik. Ugyan mi tettünk toleranciaajánlatot a poszt-nyugatiaknak, hogy hagyjuk békén egymást, mindenki maga dönthessen arról, hogy kivel kíván élni, de ezt visszautasították, és

[…] Ugyan most kevesebb szó van a migrációról, de higgyék el, hogy semmi sem változott. Brüsszel a Soros-féle csapatokkal kiegészülve egész egyszerűen ránk akarja kényszeríteni a bevándorlókat”.

S bár az elmúlt hat-nyolc évben mind az Európai Bizottság, mind pedig a nyíltan bevándorláspárti képviselők - illetve hűséges szövetségeseik, bizonyos civilszervezetek – következetesen tagadták, hogy Brüsszel előbb vagy utóbb erőből tervez majd tagállami területre illegális határátlépőket betelepíteni, a napokban az Európai Unió tagállamainak belügyminiszterei  mégis megszavazták e kezdeményezést. Érdekesség, hogy a Luxemburgban hozott döntés pontról-pontra csak megerősíti Orbán Viktor tavalyi jóslatát. Ugyanis a kezdeményezés szerint, az eddig csupán a magyarok fantáziaszüleményeként beállított, ámde mostanra már testet öltő Soros-terv alapján valóban migránsokat fognak áttelepíteni Nyugat-Európából minden tagországba, s ez alól még az európai határvédelmet erején felül garantáló Magyarország sem lehet kivétel. Mi több, a szövegezés szerint annak az országnak, amely elutasítja e brüsszeli kötelezettséget, bevándorlónként mintegy 22 ezer euró büntetést kell fizetnie.

Hogy e mostanra már megkerülhetetlenné vált bevándorláspárti iniciatíva milyen kézzel fogható veszélyt jelent nemcsak Magyarországra, hanem az egész közép-európai térségre, hűen érzékeltetik a migrációval kapcsolatos statisztikák. Kiindulva abból, hogy Magyarország az egyik legzsúfoltabbnak számító nyugat-balkáni migrációs útvonalon fekszik, az ország határ menti kitettsége még a legvisszafogottabb időszakokban is évente akár elérheti a tízezer illegális bevándorlót is – ez pedig az összes kontinensre tartó migráns csaknem egyharmadát alkotja. Magyarán, a legújabb brüsszeli döntés értelmében a magyaroknak legalább ennyi illegális határátlépőt kellene befogadnia, vagy ellenkező esetben éppen ennyi jövevény után kellene súlyos pénzügyi büntetéseket megfizetnie,

Ráadásul hazánknak mindezt úgy kellene lebonyolítania, hogy Brüsszel továbbra sem hajlandó a magyar határvédelmi költségek (600 milliárd forint) rá eső részét állni.

Mindezek fényében talán nem túlzás kijelenteni, hogy az imént tárgyaltak kitűnően alátámasztják azt – az immár évek óta az európai bürokrácia kapcsán hangoztatott – magyar megállapítást, miszerint, ha valaki tényleg komoly érdeklődést mutat a kontinensünk jövőjét meghatározó ügyek értelmezése iránt, akkor hasznosabban teszi, ha Brüsszel helyett inkább Budapestre figyel. Kiváltképpen akkor, ha Európa hosszú távú perspektívája forog kockán a kevesebb, mint egy év múlva esedékes európai parlamenti választásokon.

Nyitófotó: MTI