Milyen könnyű az anyák napját (is) felruházni valami mással, keresni benne valami mögöttes jelentést, amit úgysem kapunk meg.
„Mostanra nemcsak az iskolákban, hanem az óvodákban, sőt több bölcsődében is van anyák napi köszöntés, amire a gyerekek hetekig gyakorolják a verseket, dalokat, gondosan felfűzött karkötőket vagy rajzokat készítenek, hogy több-kevesebb sikerrel, izgulva, félve vagy épp nagy buzgósággal, hatalmas elánnak elénekeljék az Orgona ágát, az anyukák meg sírjanak, hogy igen, végre itt az a nap, amikor megtérül a befektetett energia, nem volt hiábavaló az a sok átvirrasztott éjszaka, az órákig tartó ringatások, a diéták szoptatás alatt, meg tulajdonképpen bármi, ami olyan irtózatosan nehéznek tűnt terhesen, meg utána is.
És milyen könnyű ebbe belecsúszni. Milyen könnyű az anyák napját (is) felruházni valami mással, valami plusztöltettel, keresni benne valami mögöttes jelentést, valami kívánalmat, valamit, amit úgysem kapunk meg. Egyébként is, minek ünnepelni valamit egy napig, ha az év többi részében úgysem érződik az egy napra besűrített, izzadtságszagú szeretet, nem? Milyen könnyű azt mondani, hogy az igazi jelentősége nem is az apró rajzoknak, a bemagolt verseknek, krikszkrakszoknak, virágosnál vásárolt virágcsokroknak, kertből tépett gazoknak, várakozó gyerektekinteteknek van, hanem sokkal jobb lenne igazi megbecsülést kapni.
Mert mi, anyák irtózatosan fáradtak vagyunk. Dolgozunk, gyereket nevelünk, észben tartjuk a család meg a gyerekek programját, főzünk, mosunk, takarítunk, bevásárlunk, lázat csillapítunk, matricagyereket ölelgetünk, fejlesztésekre hordunk, ápolunk, és csak megyünk és megyünk, és magunkra nem gondolva csak hajtunk a gyerekekért, a családért. Meg hogy milyen jó lenne, ha ezt otthon látnák, ha meghálálnák, ha csak néha azt mondanák, hogy köszi. Vagy ha csak elrakná a büdöskölke a játékot a nappaliból maga után, ha kivinné a tányérját, ha a szennyesbe kihajítaná a zokniját, vagy ha kidobná a rohadó uzsonnamaradékot a dobozából.
Vagy álmodjunk még nagyobbat: sokkal jobb lenne, ha csak heti négy napot kellene dolgozni, ha a bérünk annyit érne, mint egy férfié, ha lenne biztonságos egészségügy és oktatás. Ha lenne elég orvos, pszichológus, pedagógus, ha a nők boldogulása tényleg pont olyan lenne, mint egy férfié. Ha a cégeknek nem számítana, ha valaki szülni szeretne, vagy ha esetleg időnként lebetegszik a gyereke. Ha nem kellene emiatt az egzisztenciánkat félteni. Ha a rendszer kompetens szülőnek látna bennünket. Ha nem szólítana minden ismeretlen kioktató jelleggel anyának és ha nem szólna bele a szomszéd néni, a játszótéri anyuka, a bölcsis kisfiú nagymamája abba, hogyan is neveljük a gyerekünket.”
Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Donald Trump már augusztusban elismerte: jelenleg ő a legesélyesebb jelölt.
A legjobban kereső hölgysportolók között továbbra is a teniszezők dominálnak.
