A hazáért dobbanó szív

„Volt Orbán Viktor évértékelő beszédében egy olyan rész, amire kevesebb figyelem esik az ilyenkor szokásos értékelésekben, pedig jelentősége óriási a szöveg egészét tekintve. Hiszen ez fűtötte fel a veszélyeket higgadtan számba vevő, elhárításukat racionálisan mérlegelő felelős gondolatokat kovászként összetartó érzelemmel.

Amikor arról beszélt a miniszterelnök, hogy a választási sikert nem szokták csak úgy utánadobni az embernek, különösen a kétharmados győzelmet nem, azért keményen meg kell dolgozni, a következőket mondta: »Fanyalgók persze mindig vannak, szerintük szimplán szerencsénk volt. Jó, legyen, szerencse – egyszer. De négyszer? Ha mindig szerencséd van, az is lehet, hogy tudsz valamit, például szereted a hazádat, és kész vagy megküzdeni érte. Ha kell, itthon, vagy ha kell, a nagyvilágban. A baloldalnak azt kellene megértenie, hogy a győzelemhez nem elég a sok millió dollár és a befolyásos pártfogók. A győzelemhez, kedves barátaim, szív kell, és nem elég a szerencse…«

Ez a szív, amelyik a hazáért dobban, ez a lényeg. Ez segít át az elviselhetetlennek tűnő nehézségeken is, ez véd meg a legyőzhetetlennek tűnő ellenségtől is. Évszázadok óta ez tart meg bennünket, magyarokat, pedig fenyegető veszedelmekből, pusztító szándékból nem volt hiány soha ezen a tájon. »Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán«, írta már Vörösmarty a Szózatban, és mára még súlyosabbá váltak ezek a szavak. Azok számára, akik értik őket, felfoghatatlan, mi történt azokkal, akiknek semmit nem mondanak. Pedig mindent elveszíthet az, aki hagyja magát kiszakítani ebből a kontextusból. A család, a nemzet, a haza, a szülőföld és az anyanyelv fogalmai nélkül nem lehet megérteni azt a káoszt, amely körülvesz bennünket, nem lehet jó stratégiát kidolgozni a megmaradásra a járványok, háborúk, katasztrófák és válságok fenyegetései között. Viszont ebben a szövegkörnyezetben világossá válik minden, korábban túl bonyolultnak, kibogozhatatlanul összetettnek tűnő probléma. Az egyrészt-másrészt mismásolása helyett egyenes mondatokat, eredeti jelentéssel bíró szavakat kell mondanunk, és akkor a valóság is megmutatja az igazi arcát.

Első a család. Az anya nő, az apa férfi. Szövetséget kötnek Isten előtt annak érdekében, hogy fel tudják nevelni gyermekeiket. Ezt hívjuk házasságnak. 

És ebben nem az üzekedés legalizálása a fontos, nem menedékhely az énség önző korában elmagányosodott lelkeknek az önmegvalósításukra. Azért van, hogy utód legyen. A vágyott gyermekek megszületése viszont nem lehet az elszegényedéssel egyenlő. Nem élhetnek rosszabbul a gyermekes családok, mint azok, akik szándékosan lemondanak erről a csodáról. Sőt előbb-utóbb jobban kell élniük. Erről szól a nemzeti kormány családpolitikája, ezért biztosít minden családvédelmi intézkedéshez forrást a fenyegető veszélyek időszakában is, ezért fog minden gazdasági nehézség, válságjelenség ellenére is újabbakat bevezetni.

Az ily módon megerősödött családok alkotják a nemzetet. Az a család, ahol az édesanya magyarul tanítja meg az első szavakat csemetéjének, az a magyar nemzet része, függetlenül attól, hogy a jelenlegi Magyarország határain belül él vagy azon kívül. Erről szól a kormány nemzetpolitikája. Ezért történt több mint egymillió határon túli nemzettestvérünk honosítása, erről szólnak az anyaországi segítséggel épülő óvodák és iskolák, a felújított templomok, a közös vállalkozások szerte a Kárpát-medencében. A XXI. században nem jelenthet hátrányt Európa közepén az, ha valaki magyar, essék bárhová is szülőföldje a nagy határrajzolgatások közepette.”

Nyitókép: Ficsor Márton