„S mivel forradalmár minden városba kell,
nekem meg ez a város nagyon megfelel,
az autók elé, az útra vetem magam:
az egyetlen forradalmár vagyok a városban.”
(Kispál és a Borz)
Egész Németország egy aprócska helységre, Lützerathra néz ezekben a napokban. A Düsseldorf környékén, Rajna-menti bányászvidéken fekvő falucska sorsa a pusztulás, mert a környéken működő lignitbánya bővítése miatt hamarosan – jogerősen – le fogják rombolni, hogy a helyén folytatódhasson a termelés. Visszataszító történet ez, különösen azért, mert a szóban forgó bánya tíz-tizenöt éven belül egyébként is be fog zárni, s nem marad más a helyén, mint néhány tó, kráter, és az elmúlt évtizedekben miatta lerombolt falvak szomorú emléke.
Lützerath azért vonzza a média figyelmét, mert a falu területére beköltözött egy csapat úgynevezett „klímaaktivista”. Nem helyiek – többnyire „ideológiailag elég képzett” nagyvárosi fiatalok vették be magukat az elhagyott épületekbe, építettek viskókat a fák tetejére és barmolták össze a még álló házakat aktuális jelszavaikkal.
Ironikus, hogy éppen azok nem képesek ember módjára viszonyulni az őket körülvevő épített környezethez – aki nem hiszi, nézzen körül egyszer a Prenzlauer Bergen vagy Connewitzben –,
akikben éppen az fűti a kispolgári forradalmárdühöt, hogy az emberiség nem képes ember módjára viszonyulni az őt körülvevő világhoz.
Ironikus, hogy éppen az a generáció akarja erővel megváltoztatni a jogerős bírósági ítéleteket és macskakövekkel szétverni az összes arra járó rendőr fejét, amelyiknek az összes létező tranzitológiai elmélet szerint egész Németország történetének legjobb demokratikus szocializációjával kellene rendelkeznie.
S mint kíváncsi légy a friss lószarra, úgy ereszkedett le a lützerathi sártengerben forradalmárkodó egyetemisták és munkanélküliek közé a felfoghatatlan jólétben fogant, gondtalan életű „klímaaktivista” prototípusa, Greta Thunberg a hétvégén.
Thunberg a szegény ember klímaprométheusza – csak ő nem a tüzet hozta magával, hanem az ezüstkanállal a szájukban született „aktivisták” egy új generációját.
Greta Thunberg korunk legaljasabban megalkotott médiafenoménja,
a tökéletes termék. Az aspergeres diáklány, aki annyira a szívén viseli a Föld bolygó sorsát, hogy péntekenként inkább nem megy iskolába, hanem a kartonpapírból kiszaggatott kis transzparensével inkább mérgesen néz az arra kószáló fotóriporterek kameráiba. Ha kell, Stockholmban, ha kell, Hamburgban, ha kell, áthajózza az óceánt és szünokol egyet egy ENSZ-konferencián. Ugyan, ki merne jó érzéssel kritizálni egy – és ilyenkor beáll néhány másodperc kínos csönd, amíg a beszélő eldönti, hogy mi a legmegfelelőbb szó az Asperger-szindrómásokra – „beteg” kislányt? Hát van szíve az ilyennek?