Pár hete a Jászság büszke fővárosa, Jászberény a totális állóvízként tespedő magyar belpolitika tengelye. Az, ami egykor Tapolca volt, aztán Tiszaújváros-Szerencs, aztán Budavár – bár, és ez Budai Lóránt újraválasztott polgármester óriási szerencséje, ebből a szavazásból nem lett helyi választásnak álcázott Orbán-Nemorbán népszavazás.
Én innen Sopronból viszonylag érzelemmentesen tudok viszonyulni a jászberényiek döntéséhez – szijjártóizmussal élve: „kit érdekel, nem vagyok jász” –, az ország másik feléről, jobboldali szemmel legfeljebb annyi látszott, hogy egy nagyon szimpatikus doktornő volt a fideszes jelölt, és minden bizonnyal igen jól járt volna a város Besenyi Orsolyával. Ugyanakkor meg egy demokráciában a világ legtermészetesebb dolga, hogy néha nem csak az egyik oldal győz. Most a tanulságokról írok, és leírólag.
Tudom, persze, az ellenzéki nyilvánosság fel fogja tenni ismét ugyanazt a régi – s meglehetősen karcos – lemezt: a jászberényiek abcúgot üzentek a Fidesznek,
csomagoljon a Csúti Ramszesz és pakoljon meleg garbót Hágába,
Orbán Viktória, satöbbi. Szóval: ez itt a narancsos vég ötvenharmadik kezdete Tapolca, Hódmezővásárhely és Józsefváros után, hiszen már vidéken is bukik a Fidesz, ebből hamarosan országos mozgalom lesz, akárki meglássa, szól majd a narratíva. Pedig az ellenzék jobban tenné, ha felismerné: a jászberényiek ezzel a választással nekik üzentek.