Mégpedig valami borzasztóan egyszerűt: egy helyben beágyazott jelölt bárhol nyerhet,
a semmirevaló budapesti pártelitektől viszont az ellenzékieket is az émelygés kerülgeti.
Ha Budapestet – az ellenzéknek alapvetően kedvező fundamentális politikai tényezők miatt: sok posztmaterális szavazó, aki megengedheti és meg is engedi magának a szakpolitikától független, ideológiai alapú szavazást Orbán Viktor ellen; ellenzéknek kedvező demográfiai megoszlás; az országban egyedülálló módon valóban létező ellenzéki jelenlét; Budán, a mikroszintek legmikróbbikán valóban létező „kiábrándult fideszesek” – egy határozott mozdulattal kiemeljük a képből, mi is marad az ellenzéknek?
Van néhány megyei jogú város, ahol kérdés, hogy a 2019-es önkormányzati győzelem egyszeri epizód volt-e – ahol azóta egy együttműködni képtelen ellenzéki képviselő-testületi többség szerencsétlenkedik, ott feltehetőleg igen. Néhány helyen ugyanakkor egyértelmű ellenzéki fellegvárakról beszélhetünk. Botka Lászlót talán csak az algyői gázmező tudná Szegedről kirobbantani. Az ózdiak minden nehézségük és egy kifejezetten gusztustalan botránya ellenére bíznak Janiczak Dávidban. Gyöngyösön, Salgótarjánban, Kazincbarcikán, Tiszaújvárosban, Ajkán annak ellenére is MSZP-s polgármester van, hogy közben az MSZP önkeze által de facto elhalálozott. Izgalmas eset a békéscsabai Szarvas Péteré, akinek esetében nem teljesen világos, hogy ő lett-e a 2014-2019 közötti öt kemény évtől fideszes, vagy a Fidesz látta be a csabai politikai realitásokat, amikor a ’19-es szezonra leigazolta a Jobbiktól. És ebbe a sorba – az újraválasztott, azaz stabilnak mondható bázisú ellenzéki városvezetők közé – jön fel most Jászberényben Budai Lóránt.
Túl azon, hogy e politikusok jellemzően nem Magyarország kis Monacóit kormányozzák – tehát az a régi ellenzéki tézis, mely szerint a jómód kormányellenességgel jár együtt, felülvizsgálatra vagy minimum kiegészítésre szorul –, mi köti össze a stabil ellenzéki városvezetőket? Igen szembetűnő néhány dolog.