A 444 újságírója kíméletlenül rámutat: Gwen Stefani nem japán.
Fejcsóváló, mutatóujjrázó cikkben rosszallja a 444, hogy Gwen Stefani, a megboldogult No Doubt énekesnője egy interjúban japánnak vallotta magát. Ahogy a hajmeresztő logikai íveket bejáró, zaklatott hangvételű írás rávilágít, Stefaninak semmilyen joga nincs japánként definiálnia magát.
A cikk erősen problémásnak nevezi ezt, azonban
De kezdjük az elején! A 444 felidéz egy friss interjút, ahol Gwen Stefani (aki az utóbbi időben vajmi kevéssé fodrozta a nyilvánosság állóvizét) kifejezi a japán kultúra iránti, több évtizedes rajongását és azt, hogy mennyire megihlette a szigetország mentalitása. Elragadtatottságában odáig merészkedik, hogy kijelenti: „Azt mondtam, »Istenem, japán vagyok, és nem is tudtam róla«. Az vagyok, érted?”
Ezzel azonban a liberális véleményvezérek szemében el is követte az ősbűnt, a kulturális kisajátítás (cultural appropriation) rémtettét. Hiszen –
Hogy miért is a sarkos ítélet? Ugyanis, kapaszkodjanak meg, kedves polkorrekt olvasók, mert az énekesnő, ahogy a címben is kiemeli a 444, fehér(!) és genetikailag(!!) sem tartozik a japán etnikumhoz.
Nehéz szívvel, ám ideidézem pontosan: „A probléma ezzel mindössze annyi, hogy az ír-amerikai és olasz-amerikai felmenőkkel rendelkező Gwen Stefani nem japán. A megállapításra pedig, hogy japán, nem azért jutott, mert csinált egy DNS-tesztet, és megtalálta a japán őseit, egyszerűen csak – elmondása szerint – annyira vonzódik a japán kultúrához, oly mértékben magáénak érzi azt, hogy többször is kijelentheti, hogy ő japán.”
Vagyis a főtétel szerint
Nem kulturális identitás, nem nyelvi közösség, nem történelmi azonosságtudat, nem egyéni választás alapján lehet valaki japán, hanem vérségi-biológiai meghatározottság révén. Igen, jól olvasták.
Gwen Stefani - Harajuku Girls
Felvetődik természetesen a kérdés, hogy miért is végzetes hübrisz ez az öndefiníció, mi okból a homlokráncolás. Az interjú és az azt követő felháborodás maliciózus lefestése után csak elérkezünk a lényegig.
Gwen Stefani ezzel úgymond kisajátítja azt a japán kultúrát, ami csak a japánoké, és ő, gyarló fehér emberként nem érezheti azt, amit az ázsiaiak tapasztalnak a saját bőrükön: „Egy fehér embernek nem kell szembenéznie azzal a rasszizmussal, előítélettel vagy diszkriminációval, amivel egy japán vagy mexikói embernek szembe kell néznie. Ők csak felveszik ennek a kultúrának a darabkáit, mintegy jelmezként.”
Mindezt meghintik egy manipulatív statisztikával is, eszerint: „2020 márciusa és 2022 márciusa között az Egyesült Államokban 11 467 ázsiaiakkal szemben elkövetett gyűlölet-bűncselekményt jelentettek. Ebből 917-et japánok ellen követtek el.”
Természetesen egyetlen gyűlölet-bűncselekmény is sok, ugyanakkor az jótékony homályban marad, hogy
vagy hogy mihez képest kell kiemelkedőnek értékelni a japánok ellen elkövetett bűncselekményeket.
A számos ponton elvérző gondolatmenet szerint tehát egy etnikum ellen elkövetett támadások zárják ki azt, hogy valaki saját választása révén a közösséghez tartozónak vallja magát. Azt hagyjuk is, hogy a japángyűlöletet teljességgel aránytalan a mexikóiakat sújtó előítéletekkel egy állításba helyezni, ez a liberális (il)logika szerint a mexikóiak megalázására alkalmas csupán. Sokkal érdekesebb az a felsőbbrendűség, amivel erkölcsi ítéletet mond a szerző és az általa megidézett szörnyülködők hada. Az japán, akinek megengedjük, hogy japán legyen.
Egy lépéssel messzebbről szemlélve, általánosabban:
Szilvay Gergely, kiváló kollégám könyvében idézi Rachel Dolezal „fekete” aktivista és a tévés Bruce Jenner esetét. Előbbi feketének vallotta magát fehér szülők gyermekeként, majd lebukása utána a közmorál és a bíróság is elítélte a feketéknek szánt támogatások felvételéért. Jenner viszont nőként identifikálta magát, mire tömegek ünnepelt hőse lett.
Vagyis a multikulti megmondóemberei kettős mércét alkalmaznak: ha nemi identitásról beszélünk, teljes mellszélességgel támogatják a biológiai szexussal is szembeni szabad nemválasztást. Ha kulturális identitásról, akkor kijátsszák a biológiai és származási kártyát. Ezt az ellentmondást nem oldja fel a 444-cikk másik „érve” sem, miszerint egy elnyomott kisebbség (japánok...) érzéseit nem érezheti át egy japánná válni kívánó nemjapán. Ha egy férfi nőként kíván tovább élni, akkor viszont mindezt tegye meg bátran, ekkor nem számít a biológia, és nem számít az sem, hogy a nőket valóban több támadás éri, mint a férfiakat.
A 444-etűd kedvelt fordulatával élve „erősen problémás” az is, hogy ki vagy mi határozza meg egy etnikai-kulturális közösség sérelemszintjét. Miért sérülékenyebbek a japánok, mint az olasz-ír származásúak, amilyen egyébként Gwen Stefani is? Mi az áldozatiság és az önérzet mértékegysége, és milyen jogon deklaráljuk morális fölénnyel, hogy neked szabad a váltás, és neked nem?
A kérdések költőiek, azonban a jelenség kijózanító erejű: a tengerentúli kultúrmarxizmus áthullámzott Európába, és megjelent a hazai médiában. És ne lepődjünk meg, ha tendencia folytatódnia fog.
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Az államháztartás hiánya minden év elején magas, aztán a bevételek beérkezésével csökken. Alacsony nyugdíjat feleannyian kapnak, mint a miniszterelnök mondja. És így tovább. Horváth K. József írása.
A Tisza Párton belül mindenkit „meglepett” ez a fejlemény.
A 444 sajnos arcátlanul folytatja az olvasók félrevezetését. Horváth K. József írása.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az MTA leköszönő elnöke, Freund Tamás pedig Magyar Péter rokona.
Az elmúlt hónapokban kilenc alkalommal fizikai sérülést is szenvedtek a MÁV dolgozói az atrocitások során.
Pokol Béla szerint a frissen megválasztott kormányfőnél még tart a kampány, és Európában is egyedülálló, ahogy a köztársasági elnökkel bánik.
