Nem kérünk az „energiakommunizmusból”, Weber úr!

Egészen hátborzongató és vérforraló ötlettel állt elő régi nagy „barátunk”, Manfred Weber. A fék nélkül balra sodródó, minden identitását elvesztő Európai Néppárt elvtelen vezetője – miután közölte, hogy elege van Orbán Viktorból – bedobta az úgynevezett „európai energiaszolidaritás” gondolatát.

Ennek lényege – lefordítjuk –, hogy „mi elcsesszük, ti megoldjátok”. Vagy valami hasonló.

Miről is van szó hivatalosan? A bajor politikus a Der Tagesspiegel című német lapnak arról delirált, hogy miután Putyin korlátozza a földgázszállítást Európába, nehéz télre készülünk, amire időben fel kell készülni. Meg is van Weber ötlete: kötelező érvényű mechanizmusokat kell kidolgozni a tározókban lévő földgáz szolidáris felhasználásáról, hogy ne mindenki „csak magával törődjön”.

Az erre alkalmazható kifejezés mindezek tükrében sokkal inkább az „energiakommunizmus”, mintsem az „energiaszolidaritás”. Ez az elképzelés ugyanis még viccnek is durva, egyúttal jellemző napjaink ideológiavezérelt és kontraszelektált uniós elitjére.

Kezdjük ott, hogy az EU nagyhangú vezetői, köztük Ursula von der Leyen bizottsági elnök és sokan mások, hónapok óta azt harsogják, hogy egyre durvább és durvább szankciókat kell alkalmazni Oroszországgal szemben. Tiszta sor: Putyin agresszor, ha lehetséges, ne támogassuk azzal, hogy energiahordozókat veszünk tőle. Csakhogy ezzel Európa mégis leginkább saját magával babrál ki, ami elég egyértelműen látszik a gazdasági adatokból.

Moszkva amúgy évek óta hallgatja már, hogy az egyébként a kőolajára és a földgázára – eltérő mértékben, de – rászoruló kontinens diverzifikálni akar. Most pedig már konkrét lépéseket is tesz az EU a kereskedelmi kapcsolatok felszámolására – lásd például olajembargó.

illetve nekiáll leckéztetni az őt fegyverekkel, ellenségei, azaz az ukránok támogatásával és embargóval fenyegető országokat. És nyilván kiemelten is azokkal „szívózik”, akik a leghevesebben szállnak bele a nagy nyilvánosság előtt.

Ezek közé tartozik a kiszolgáltatottsága és iparának igényei miatt kezdetben még inkább óvatos Németország, amely most kezd szembesülni az energiahiány okozta veszélyekkel. Például azzal, hogy „nehéz télre kell felkészülni”. Ide vezetett a harcias „jóemberkedés”, a gázembargóval való keménykedés és a többi hasonló, az ukránoknak valójában mit sem érő önsorsrontó gesztus. Bravó, Brüsszel, bravó, kedves Manfred!

S miközben az agressziót szintén elítélő, az ukrán menekültek százezreit befogadó Magyarország vezetőjét, Orbán Viktort Putyin pincsijének csúfolják,

Aligha kérdéses: ebből a kvótából sem kérünk!

Nem volt olyan régen az sem, amikor a magyar kormány szinte egyedül mondott nemet a tömeges migrációra, a mainstream felvilág pedig erre embertelennek és elfogadhatatlannak nevezte a határkerítést, miközben Angela Merkel meghirdette a Wilkommenskulturt. Ami abból állt, hogy a nyugati államok lényegében meghívót küldtek a harmadik világba, hogy majd az érkezőket szétosszák valamennyi tagállam között.

Azoknak is jutott volna az illegális, pontosabban: a jogosultság elbírálása előtt álló menedékkérőkből, akik nem kívántak élni a demográfiai krízisből fakadó gazdasági problémák ilyen jellegű megoldásával. Merthogy az mindig is csupán a Ferenc pápának szánt szöveg volt a liberálisok részéről, hogy a befogadással az alapvető emberi szolidaritás parancsának akarnak engedelmeskedni.

Az egész jelenség mögött leginkább kőkemény gazdasági racionalitás húzódott meg – a kvótarendszer pedig arra lett volna kiváló eszköz, hogy a „nyílt társadalom” eszméjének nevezett projektet az egész unióra rákényszerítsék, a maga együttélési és egyéb társadalmi problémáival együtt. Ez azonban nem sikerült: a kerítés áll, az orbáni elutasításnak pedig egyre több követője van Európában.

Most tehát ismét elővennék a receptet: vegyél egy habókos, kellően liberális ötletet – fogadj be migránsokat százezerszámra vagy hirdess öngyilkos embargókat egy agresszorral szemben –, majd

Ráadásul az áldozatvállalást követelők még hangos nemzetközi lejáratókampányt is indítottak a megfontoltak, jelen esetben Orbán Viktor és kormánya ellen.

Ez lenne tehát az úgynevezett „európai szolidaritás”: ésszerűtlen döntések, ideológiai diktátumok, elképesztő követelések. Mindezt csak tetézi, hogy Brüsszel lassan egy éve tartja vissza a koronavírus-járvány után újraépítésre szánt forrásokat, úgy, hogy azok közös európai visszafizetésében mindenképp részt kell vállalnunk. Lassan nincsenek szavak...

Mindez együtt a pofátlanság netovábbja! A pofátlanságnak pedig most éppen – némi képzavarral élve – arca is van. Mégpedig Manfred Weberé.

Nyitókép: MTI/EPA/Olivier Hoslet