Barbár zsarnokok

Van egy Torockó nevű városka Erdély közepén, ahol „kétszer kel fel a nap”. Kedves, polgáriasan klasszicizáló házait szűkebb pátriájukból elszármazott székelyek lakják, legöregebb kocsmájának, a Forrás Borozónak szemöldökfájába vésve

A közelben magasodik a Székelykő, amely nevét onnan kapta, hogy tatárjáráskor szorongatott falut kézdi székelyek mentették fel, akik jutalmul kapták a hegyet és a rajta álló várat. Ekkor nem, hogy Románia, de románok se léteztek errefelé. Meg persze csúcsjelző kő sem igen, pláne nem piros-sárga-kék színűre mázolva.

Most frissen illatozik rajta a festék, sőt, a biztonság kedvéért lobog a román zászló is, hozzádrótozva a kőhöz, románosan-igényesen, hogy mindenki lássa, ez itt Románia, és Románia egységét nem veszélyeztetheti holmi piros-fehér-zöldre festett csúcskő, de nem ám!

Románia története a papíron deklarált nemzetállami vágyak és a soknemzetiségű valóság közötti folyamatos konfliktus története. Politikusaik zöme vérnősző nacionalista, akik ezen a téren – már ha mérsékeltebbek – csak kicsit állnak jobbra mondjuk a magyarországi Mi Hazánktól; ha radikálisabbak, akkor nézeteikkel magyarként már inkább a Betyársereg jobbszárnyához csapódhatnának, ha ki nem raknák őket onnan is, mert van, amihez már nekik sincs gyomruk.

Simionék inkább az utóbbi kategória, a történtek után meg egészen megmosolyogtató, milyen komoly képpel próbálta fél éve eladni az ellenzék és a haladó sajtó egy része, hogy a Fidesz hajlandó lenne egyezkedni a magyarellenes szélsőségesekkel.

amikor egy héttel azután, hogy kiakadtak a magyar államfő azon mondatán, miszerint „köztársasági elnökként kiemelt feladatomnak tartom az összmagyarság képviseletét, így számomra nincs különbség a tekintetben, hogy valaki határon innen vagy túl él. A magyar az magyar, s pont”, a román elnök, Klaus Iohannis és a miniszterelnök, Nicolae Ciucă körülbelül ugyanezt mondta el román viszonylatban („Több millió román él az országhatárokon kívül. A kormány tevékenységének középpontjában a románok állnak, bárhol is éljenek”).

Ismerjük, megszoktuk, már fel se kapjuk a fejünket az ilyesmire.

No de valahogy így működik a történelemszemléletük is. Ami nálunk aluljáróbeli antikváriumban a polc szélén szégyenkező szektaírás magyar Jézusról, Szíriuszról meg mindenféle más hóbortról, az náluk maga a megkérdőjelezhetetlen történelem, dáko-román kontinuitással, római eredettel, Európa szívcsakrájával, ősromán Erdéllyel, és nem utolsósorban olyan figurák nemzeti hőssé emelésével, mint a magyar és német civilek ezreit brutális kegyetlenséggel lemészároltató Avram Iancuval, akinek portréjával ugyebár szociáldemokrata politikusuk fogadta Novák Katalint. Nemzeti-szociáldemokrata, az tényleg virtigli európai dolog ám.

Aztán meg a nagypolitikai hisztéria. Kivel és hogyan kellett volna a magyar államfőnek előbb találkoznia, miképpen és hogyan kellett volna román játékszabályok szerint játszania ezt meccset. Hál’ Istennek a magyar félnek bő tíz éve esze ágában sincsen eszerint eljárni, s ez így is van jól.

mosolyogva végighallgatott történelemhamisító beszédekre, és úgy általában erre az egész balkáni mizériára, amely – Magyarország átgondolatlan döntésének is köszönhetően – betehette a bocskorát az Európai Unióba. Hogy aztán pont úgy viselkedjen, ahogyan bárhol és bármikor, ahová beengedték: körbevizelje, hogy ez mostantól az övé, sőt, mindig is az övé volt.

Persze lehet európai módon padokat meg kukákat meg csúcskövet piros-sárga-kékre mázgálni, sőt, akár komplett vonatokat is ilyen színűre fóliázni, ezzel megmutatva, hogy Romániában van az ember. Csak éppen felesleges, ugyanis pontosan tudjuk: tudjuk a kuka mellé vagy a patakpartra hordott szeméthalomból, tudjuk a leszakadt padokból, a kóbor ebekből, s tudjuk abból is, hogy a vonatok, amelyek harmadrésze működésképtelen állapotban van, továbbra is olyan síneken zötyögnek Európa felé, amelyekbe nem egyszer az a felirat van vésve, hogy „Resiczabánya 1883”.

Mert hát a tények makacs dolgok.