Elképzeltük-e egyáltalán valahogy a rendet?

„Évekkel ezelőtt, de mindenképpen idén április 3-a előtt, a Mi Hazánkkal szövetséges Magyar Önvédelmi Mozgalom jászberényi sétájának hírére fogadtatásától függetlenül megbélyegzéssel és ítélkezéssel reagáltam volna. Belül pedig emésztettem volna magam amiatt, hogy a gonoszság ül tort megint a világban, és épp a számomra oly becses Jászberényben. Meg sem próbáltam volna honfitársaim iránti irgalomból egy egészségesebb olvasatot keresni. Bár talán megpróbáltam volna, ha rendelkezésemre állt volna az az olvasat, amellyel a Partizán-beszélgetésben találkoztam, hogy az idegen- és mindenféle másság elleni gyűlölet nem csak és kizárólag a gonoszságból fakadhat. Pontosabban de, a gyűlölet csak gonoszságból fakadhat, de nem minden gyűlölet, ami annak látszik, és vannak olyan természetes, jogos, pozitív társadalmi igények, amelyek éretlenül rossz úton töltethetnek be. A rendóhajtás egy ilyen igény, amely mögött semmilyen gyűlölet vagy gonoszság nem húzódik.

A biztonság és a rend iránti vágy két olyan érték, amelyeket a demokrata, polgári erők gyakran elhanyagolnak. Közbeszédünk sokszor meg is veti ezeket a vágyakat, amelyek betöltéséről azt gondoljuk, hogy a demokrácia korlátozásához vezet, és amely vágyakat nem is illő túlzottan dédelgetni egy valamirevaló bátor demokratának. Az az elit azonban, amelyben a szabadságvágy és a sokszínűség szeretete megelőzi a biztonság- és rendóhajt, egyre kevesebb hatással bír a »vidékre«.

Jelentse ez a vidék akár a pesti paneltömböket vagy a sokat emlegetett körúton belüli szűk utcákat, ahol szintén a Fidesz nyert. Jászberény viszont nem klasszikus értelemben vidék. Bár a választókörzetben 60 százalékkal nyert Pócs János, Jászberényben csak szűken, a civil szférából jött Kertész Ottó pedig 6 százalékkal jobban szerepelt, mint a közös ellenzéki lista.”

Nyitókép: Földházi Árpád