Hat pontban arról, hogyan teremtette meg Putyin az egységes ukrán nemzetet

„»Úgy vélem, hogy létezik egy sok évszázados orosz probléma. Oroszország nem tudja pontosan hol kezdődik, s hol végződik« – Václav Havel, Csehország egykori elnöke ennél pontosabban nem is fogalmazhatta volna meg a Szovjetunió felbomlása (1991) után felszínre tört »orosz kérdés« lényegét. Az orosz és ukrán nemzeti identitások mibenléte körüli küzdelem a mostani konfliktus egyik központi eleme. A háború megértése csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk az orosz elitek útkeresésével, az ukránok függetlenségi törekvéseivel és az orosz anyanyelvű ukránok identitásával. Ebben a bejegyzésben mindhárom problémát megkísérlem körüljárni.

A beavatkozás célja, hogy Putyin az orosz civilizációs-kulturális tértől egyre távolabb sodródó Ukrajnát egyfajta Belarusz 2.0-ává alakítsa, amelyben nincs helye az ukránok nemzeti értelemben vett önállóságának és az orosz érdekektől független államiságának. Az erre irányuló kísérlet azonban eredendő kudarcra van ítélve. Nem lesz ez másként még abban az esetben sem, ha az orosz haderő katonai értelemben győzelmet arat. Mára az ukránok – köztük az oroszajkú ukránok – oroszoktól történő elkülönülése befejezett folyamattá vált, és ezt a folyamatot paradox módon éppen a putyini agresszió segített megszilárdítani.

1. Kik azok az oroszok?

A Szovjetunió felbomlása az orosz elitek szempontjából nem csak a birodalmi státusz elvesztését jelentette, hanem magával vonta több tízmillió nyelvi vagy etnikai értelemben vett orosz államhatárokon kívülre kerülését is. A nemzetek feletti szovjet társadalomkép bukása ugyancsak az identitáshoz fűződő viszony újragondolására késztette az orosz vezetést. A 90-es években ennek megfelelően a »kik azok az oroszok?« kérdésre több, egymással is vitatkozó válasz fogalmazódott meg. Valerij Tyiskov akadémikus legfőbb képviselője volt annak az iskolának, amelyik egy államnemzeti elgondolás mellett tette le a garast, s úgy vélte, hogy a »rosszijszkaja« (»oroszországi«) nemzetet az Oroszországi Föderáció polgárai alkotják, nemzeti és kulturális háttértől függetlenül. Az így elképzelt államnemzetet – Tyiskov reményei szerint – a közös demokratikus értékek és intézmények mentén lehet majd egységbe kovácsolni. Az állampolgári hűségre alapozott identitás azonban képtelen volt gyökeret verni: az orosz demokrácia már 1993 léket kapott, amikor az autoriter fordulatot vett Borisz Jelcin elnök fegyveres erőkkel törte le az ellenzék ellenállását. Ráadásul az Oroszországi Föderáció nemzetiségi alapon létrehozott köztársaságai sem kívántak feloldódni egy tyiskovi értelemben vett»rosszijszkaja« nemzetben – utóbbi különösen Csecsenföld elszakadási kísérletében volt tetten érhető.

A 2000-ben hatalomra lépő Vlagyimir Putyin vezette kormányzat mindinkább szakított az államnemzeti koncepcióval. Ennek jegyében előbb az »orosz világhoz« (russzkij mir) kötődő, államhatárokon átívelő oroszság kulturális egységét hangsúlyozta. Később viszont – és ez a legfontosabb – már a három keleti szláv törzs, az oroszok, ukránok és belaruszok azonos nemzethez tartozásának eszméjét is magáévá tette. A koncepcióváltás nem jelentett kevesebbet, mint visszatérést a cári idők nemzetfogalmához. Ez pedig nem csak a 90-es évek viszonyaihoz képest jelentett alapvető változást, de egyenesen szembenállt a szovjet idők hivatalos ideológiájával is. A szovjet rendszer ugyanis – még a Sztálin-féle oroszosítás legdurvább időszakában is – bár hangsúlyozta a három keleti szláv etnikum testvériségét, de alapvetően elismerte azok önálló nemzeti létét.

Az oroszság ilyetén történő újrafogalmazásának hátterét sokan sokféleképpen magyarázzák. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a fordulat időben egybeesett a putyini rendszer jóléti eredményeinek kimerülésével, az orosz államhatalomnak a korábbiaknál is autoriterebbé válásával és Ukrajna nyugati integrációjának napirendre kerülésével. Okkal feltételezhető tehát, hogy a 19. századi birodalmi ideológia felelevenítése nem szól másról, mint új legitimációs források kereséséről és azok kiaknázásáról. A birodalmi gondolat lényege abban áll, hogy a »kisorosz« (ukrán) és »fehérorosz« (belarusz) nyelvek nem lehetnek többek a »nagyorosz« nyelv helyi változatainál. Használatuk legfeljebb a folklór szintjén érvényesülhet, ám a magasabb kulturális fejlődés lehetőségét egyedül az orosz nyelv biztosítja.

2. Az ukrán nemzetépítésről

Mindez súlyosan késleltette az önálló ukrán nemzetépítést. Lengyelország 18. század végi felosztásával az ukránok egy része a Habsburg Monarchia területén találta magát, míg a népesség nagyobbik része a cári Oroszország részét képezte. A megosztottság a nemzeti identitás kérdésében is tükröződött, a 19. században formálódó ukrán nacionalizmus fő kérdései ugyanis az oroszsághoz való viszony körül forogtak: míg a ruszofilek elviekben elfogadták a nagyorosz nemzethez tartozás képzetét, az ukranofilek az ukránok önálló nemzeti fejlődésének szükségességét hangsúlyozták. Az államhatalom a Habsburg Birodalom területén élő ukránok közül értelemszerűen a ruszofil irányzat híveire tekintett gyanakvással, a Romanovok Oroszországában pedig az ukranofil projektet tartották a birodalom egységére nézve veszedelmes pártütésnek. Mi több, a cári hatalom odáig ment, hogy 1876-ban ukázt adott ki az ukrán nyelvű iskolai oktatás és az ukrán nyelvű nyomtatványok terjesztésének betiltására. Az orosz tudományos akadémia csak 1905-ben ismerte el az önálló ukrán nyelv létezését, ám annak oktatási nyelvként történő használatáról még ezt követően sem lehetett szó.

Az önálló ukránság eszméje a két birodalom harapófogójának szorításában is túlélt, s az ukranofil irányzat idővel meghatározóvá vált. Olyannyira így volt ez, hogy az I. világháború végén összeomló birodalmak romjain több ukrán államalapítási kísérlet is történt, több különböző kormány is megpróbálta az ukránok lakta területeket politikai egységbe szervezni – végül fennmaradt az először 1917. december 12-én kikiáltott Ukrán Szovjetköztársaság, az oroszországi szovjetek hathatós külső támogatásával. Nincs tehát valós történeti alapja annak az érvnek, miszerint az ukrán államiság Lenin ajándéka lenne. Lenin a maga részéről felismerte a formálódó nacionalizmusok erejét és megpróbálta azokat becsatornázni – így történt, hogy az 1922-ben megalakuló Szovjetunió nemzetiségi alapú szövetségi államként jött létre. Az ukrán lakosság lojalitásának megszerzése érdekében az ukránok saját tagköztársaságot kaptak. Nem is minden eredmény nélkül, különösen az újjáalakuló Lengyelországba került ukránokkal való összevetésben. A szovjet vezetés a későbbi határváltozások során is igyekezett a nemzetiségi tagköztáraságoknak kedvezni: a második világháború után megszerzett lengyelországi területek egy részét és Kárpátalját is az ukrán köztársasághoz csatolták (ezáltal először egyesítve egy közigazgatási egységben az ukránokat). De így került a tagköztársasághoz a javarészt oroszlakta Krím-félsziget is (1954), amelynek ugyanakkor nem sok köze volt a történeti Ukrajnához.

3. A független Ukrajna útkeresése

Az 1991-ben megalakuló független Ukrajna tulajdonképpen két politikai erő érdekegyezésének köszönhetően jön létre: az önállóság gondolatát zászlajukra tűző függetlenségpártiak és a helyi hatalmukat Moszkvától féltő kommunisták alkalmi szövetsége révén. Ám a függetlenségét elnyert Ukrajna mély regionális törésvonalak mentén megosztott ország lesz. Az egyik ilyen osztóvonal nem más, mint a nyelvi kérdés. Azok száma ugyanis, akik magukat ukrán nemzetiségűnek tartották (78%), jóval magasabb volt azoknál, akik magukat ukrán anyanyelvűnek tekintették (68%). A lakosság közel 30% vallotta anyanyelvének az orosz, amely jóval magasabb az orosz nemzetiségűek arányánál. A regionális sajátosságok a politikai életben is tükröződtek: ismert, hogy a 2004-es elnökválasztáson Viktor Juscsenko EU-integrációt meghirdető programja mögött sorakozott fel az ország északnyugati-nyugati megyéiben és fővárosában élő, az ukrán nyelv és kultúra belső terjesztését hangsúlyozó, illetve az ukrán történelem függetlenségi mozgalmainak örökséget felvállaló lakossága. Ezzel szemben fogalmazta meg magát Viktor Janukovics, aki bázisát a keleti-délkeleti területen élő oroszajkú, az orosz nyelvnek az ukránnal történő egyenrangúságát elváró, és a keleti szláv ortodox testvériségben hívő, vagy éppen a szovjet örökséget fontosnak tartó népességre alapozta. Az ellentétek hosszú időn keresztül áthidalhatatlannak tűntek, s a mérleg nyelve hol az egyik, hol a másik tábornak kedvezett.

A közép-kelet európai országokhoz hasonlóan az ukrán lakosság jelentős hányada tehát az uniós integrációtól remélte hazája sorsának jobbra fordulását. A csatlakozási tárgyalások már Juscsenko elnök (2005-2010) idején elkezdődtek, és Janukovics (2010-2014) adminisztrációja idején is folytatódtak. Janukovics azonban – az őt kezdetektől támogató Putyin nyomására – végül elállt a társulási szerződés aláírásától, s helyette az Oroszország dominálta Eurázsiai Gazdasági Unió kívánt csatlakozni. A nyugatos ukrán népesség felháborodása elementáris volt: a Majdan néven ismert megmozdulások megbuktatták Janukovics, s az új vezetés meghirdette az egyértelmű nyugati integrációt. Mindez elfogadhatatlan volt az orosz kormányzat számára, amely előbb Ukrajna föderalizálásával próbálkozott (oly módon, hogy az általa befolyásolt keleti megyek vétójoggal rendelkezzenek az ország külpolitikai orientációjának kérdésében), majd 2014 februárjában megszállta a Krímet, az év tavaszától pedig lázadást szított a keleti Donyec-medencében, évekig elhúzódó háborús helyzetet állítva elő a térségben.

4. Hogyan bukott el Putyin »orosz világ« projektje?

Az orosz vezetés eredeti szándéka minden bizonnyal az volt, hogy a Krím-félsziget elcsatolásának sokkjával »térítse észhez« az ukránokat. De miután Kijev elutasította az ország föderalizálását, Moszkvában újabb támadás megindítása mellett döntöttek. A propagandakampány elsődleges alanyai az oroszajkú ukránok voltak, akiket az orosz hatalom egyszerre kívánt megvédeni az oroszellenes ukrán nacionalizmustól és a dekadens Nyugatot kiszolgáló kijevi fasisztáktól. Ez az ideológiai offenzíva azonban csak az orosz anyanyelvű népesség töredékben talált kedvező fogadtatásra, köztük is leginkább a donbaszi rozsdaövezet lakóinak körében, ahol egyébként is erős volt az orosz etnikai jelenlét és a szovjet idők iránti nosztalgia. Történt mindez a Kreml legnagyobb döbbenetére: az »orosz világ« projekt ugyanis hamvában holt elképzelésnek bizonyult az oroszajkú ukránok részvétele nélkül. Luhanszk és Donyeck megyék ellenőrzés alá vonása messze elmaradt az eredeti szándékoktól. Azok ugyanis arra irányultak, hogy a délkeleti országrészen átívelve kössék össze Oroszországot a Krím-félszigettel.

5. Mi fán teremnek az oroszajkú ukránok?

Adódik a kérdés, mi okozta az orosz ajkúak védelmére meghirdetett törekvések kudarcát? A válaszhoz mindenekelőtt az orosz anyanyelvű ukránok kérdését kell tisztázni. Az ukrán történetírásban vitás kérdésnek számít, hogy milyen okokra vezethető vissza az a jelenség, hogy az ukrán népesség jelentés hányada önmagát orszajkúként határozza meg. A válasz az ipari központok esetében kézenfekvő: a Szovjetunió idején az orosz nyelv volt a társadalmi emelkedés nyelve, még az ukránról az a kép rögzült, hogy egy elmaradott, vidékies nyelv. Az oroszajkú ukránok döntő része azonban valamilyen formában önmagát ukrán tudatúnak vagy annak is tartotta, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az angolul beszélő skótok is megőrizték nemzeti identitásukat, még ha eredeti nyelvüket el is hagyták. De van egy másik fontos tényező is: a nacionalizmuselmélet arra tanít, hogy a társadalmak akkor képesek nemzeti kategóriákban gondolkodni, ha élesen el tudják magukat gondolatban határolni a »másiktól,« a »tőlünk különbözőtől.« Az ukránok vallási és kulturális vonatkozásban is hasonlatosak az oroszokhoz, s ez a tény nagyban hátráltatta az egyértelmű nemzeti kategóriákban gondolkodást. Míg a nyugati területeken a lengyel-ukrán konfliktusok tisztázták a »ki kicsoda?« kérdését, keleti ukrán - orosz viszonylatban erre hosszú időn át nem került sor. Legalábbis így volt ez Putyin agressziójáig, amely az oroszok megítélése szempontjából rendkívül kontraproduktívnak bizonyult és csak megerősítette az oroszajkú ukrán patriotizmust. Ukrajna mindinkább egy többnyelvű politikai nemzetté válik, amellyel Oroszország látványosan nem tud mit kezdeni.

6. Ukrajnából nem lesz Belarusz 2.0

Ukrajna elkülönülése és saját nemzetépítése valósággal szétzúzza az orosz identitásnak azt a putyini értelmezését, amelyik az ukránokat a nagyorosz nemzet egyik törzsének tekinti. A Kreml felfogásban a keleti szláv mintaország Belarusz, ahol a Lukasenka-vezette hatalom olyannyira elfogadta az orosz nyelv felsőbbrendűségét, hogy mára a belarusz nyelv túlélése is megkérdőjeleződött (jellemző, hogy utóbbi nyelven egyetemi képzés nem is zajlik). Az országban ugyancsak erős a közös szovjet múlt iránti nosztalgia, az oroszoktól elkülönülő nemzeti önállóság gondolata pedig történeti okokból kifolyólag meglehetősen gyenge.

Már a 2014-e beavatkozások kudarcának fényében is érthetetlen, hogy az orosz vezetés miért hitte reálisnak, hogy az orosz nyelvű ukránokat megnyerheti Ukrajna alávetésének, Belarusz 2.0-ává történő alakításának. A katonai agresszió nyomán az ukrán lakosság – nyelvi identitástól függetlenül – egy emberként sorakozott fel a nemzeti ellenállás jelszava mögött. A gyakorlatban bizonyítva ezzel nem csak az ukrán nemzet létezését, de egyúttal a nagyorosz nemzetfogalom teljes csődjét is.”

Nyitókép: Philip Fong / AFP