Ám ez nem perdöntő: szinte már sehol sem szólnak az ünnepélyes áhítat nyelvén az EU-ról. És még azok a pro-Európa-jellegű helyi szervezetek is, amelyek riadóztatva lamentálnak azon, hogy az elmúlt évben Szerbiának nem sikerült egyetlen újabb vonatkozó fejezetet sem megnyitnia, azaz hogy kátyúba került a csatlakozás folyamata, csak úgy helyezhetik mérlegre a szerb hatalom teljesítményeit, hogy az már bejárt egy utat.
És kialakult, mint ahogy mindenütt, egy szabványosított EU-frazeológia is, olykor még ténykedő aktivisták is feltűnnek az utcákon, akik arról győzködik az embereket, hogy az EU a haladás és – a posztjugoszláv háborúkba való belebonyolódás okán az eleddig megkurtított – jólét záloga.
A nacionalizmus jól jön – amennyiben kezelhető. Vučić legfeljebb azt engedi meg, hogy az amúgy is inkább eszközszerepet játszó belügyminisztere, Aleksandar Vulin fogadja a szélsőjobboldal felől érkező Alekszandr Dugint, aki arról szónokol, hogy Szerbia sorsa a geopolitikai pozicionálódás – ellentétben az ötlettelen EU-val, amelynek (lásd Ukrajna esetét) még geopolitikája sincs.