Mire kell az EU-nak Szerbia?

„Akar-e egyáltalán Szerbia csatlakozni az Európai Unióhoz? Vagy úgy viselkedik, mint egy vonakodó szerető, aki ugyan félreérthetetlen jeleket ad vágyairól, ám számítgatva húzza-halasztja, elodázza az együttlétet? Úgy kell gondolkodnunk, hogy a köztársasági elnök, Aleksandar Vučić által vezérelt szerb elit a zavarosban halászik?

Amennyiben a nyilvánosságban tapasztalható retorika alapján ítélkezünk, úgy azt tapasztaljuk, hogy a szerb hatalmi elitek már régóta kinyilvánították óhajukat, hogy társulni szeretnének az EU intézményegyütteséhez. Kiterjedt infrastruktúrát hoztak létre ennek érdekében, és alkalomadtán fejezeteket nyitnak meg, amelyek az országot a csatlakozáshoz közelítik.

A korai rajongás azonban már régen a múlté, bekövetkezett a varázstalanítás.

Ám ez nem perdöntő: szinte már sehol sem szólnak az ünnepélyes áhítat nyelvén az EU-ról. És még azok a pro-Európa-jellegű helyi szervezetek is, amelyek riadóztatva lamentálnak azon, hogy az elmúlt évben Szerbiának nem sikerült egyetlen újabb vonatkozó fejezetet sem megnyitnia, azaz hogy kátyúba került a csatlakozás folyamata, csak úgy helyezhetik mérlegre a szerb hatalom teljesítményeit, hogy az már bejárt egy utat.

És kialakult, mint ahogy mindenütt, egy szabványosított EU-frazeológia is, olykor még ténykedő aktivisták is feltűnnek az utcákon, akik arról győzködik az embereket, hogy az EU a haladás és – a posztjugoszláv háborúkba való belebonyolódás okán az eleddig megkurtított – jólét záloga.

A nacionalizmus jól jön – amennyiben kezelhető. Vučić legfeljebb azt engedi meg, hogy az amúgy is inkább eszközszerepet játszó belügyminisztere, Aleksandar Vulin fogadja a szélsőjobboldal felől érkező Alekszandr Dugint, aki arról szónokol, hogy Szerbia sorsa a geopolitikai pozicionálódás – ellentétben az ötlettelen EU-val, amelynek (lásd Ukrajna esetét) még geopolitikája sincs.

És Vučić széles mosollyal pózol Soros György fiával is.

A szerb elnököt persze azért sem bántják, mert maradéktalanul lojális volt a neoliberalizmust érvényesítő nemzetközi monetáris intézményekhez, és lebírta a durva takarékosság-politikája elleni lázadókat. Következésképpen ellenőrzése alatt tartja a tőkemozgást, az erőszakszervezeteket, ám fütyül az amúgy is megbízhatatlan írókra meg színészekre.

Csak idézek itt, azaz egy már megfogalmazott kérdést fordítok állításba: mintha jobban kellene Szerbia az EU-nak, mint fordítva. Mondjuk azért, hogy beteljesüljön a sokszor harsogott világszintű siker, mármint az integráció kiteljesítése. És hogy egy szép napon az európai színpadra fellépő koszovói albánok és a szerbek közös békemisszióban vegyenek részt, például a Közel-Keleten – ahogy ezt egy régi kívánalom előlegezte. Vagy mondjuk azért, hogy az európai tőke még erősebben megvethesse a lábát.

Szerbia pedig nem is a vonakodó szerető, hanem annak a hajadonnak a szerepét játssza az EU felé, aki válogathat a kérők között, miközben az olyan »civilizációs« ajándékokat, mint az emberi jogok és a politikai pluralizmus, ígérő európai kérő vonzóereje elhalványult.”

Fotó: Umeys Sulejman / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP