A család ellenforradalma

Háromféle családforma határozta meg a nyugati civilizáció történetét a görögöktől fogva, mindháromban van apa, anya és gyerekek, de éppen nem egyenrangúak – ez a tanulsága Carle C. Zimmerman, a Harvard szociológusa Family and Civilization című könyvének, mely először 1947-ben jelent meg, legutóbb pedig 2008-ban. 

A több mint hetvenéves munka állításait a mai napig nem cáfolták, és egyértelműen kiderül belőle, hogy attól még, hogy többféle családforma létezett a történelem folyamán, azokat nem kezelhetjük egyenrangúan,

(Ezért tévedés, amikor egyes jogvédők a nagycsaládot szembeállítják a mai kiscsaládokkal.)

Zimmerman az egyik legfontosabb szociológus volt Amerikában a húszas-harmincas években, és tudatosan szembement a szociológusokra jellemző, akkor (és azóta is) divatos, meghatározó gondolkodásmódokkal, a progresszió szolgálatával, mivel kimutatta, hogy a haladás valójában hanyatlás. Az azóta ipari mennyiségben született, családdal, házassággal, szexualitással, genderrel kapcsolatos irodalom sem írta felül megállapításait. 

A szerző szembemegy a marxista chicagói iskolával és a korában divatos, olyan marxista vagy épp darwinista szociológusokkal, mint Herbert Spencer, Henry Sumner Maine, J. J. Bachowen, J. K. Folsom és mások. Le is írja:

Na de mi is a fő megállapítása? Az, hogy a görög, a római és az európai civilizáció történetében is elkülöníthető három korszak, amelyekben meghatározó (bár nem kizárólagos) volt egy családforma uralma: a klán-szerű család (trustee family), a nagycsalád (domestic family) és a kiscsalád (atomistic family). 

Az elsőben a család épp élő tagjai csak földi képviselői (megbízottai – „trustee”) az örök család valaha élt tagjainak. A törvény letéteményese a családi tanács, mely élet és halál ura, a család kis államocskaként az élet teljes keretét meghatározza. A nagycsalád (avagy „háztartási” család) esetében a tagoknak nagyobb az egyéni szabadságuk, egyfajta egyensúly alakul ki egyéni szabadság és a családi élet között. A család nem mindenható, belép a képbe a vallási tekintély (pl. az egyház) vagy az állam, mint szabályozó, törvényhozó, de nem veszi át a család minden funkcióját. Végül a kiscsalád korszakában egyre meghatározóbb az állam, a család egyre több funkcióját elveszti, és az egyéni kiteljesedés kerül előtérbe.

Izgalmas meglátása, hogy a korai római korban a római családfők abszolút uralma (patria potestas) nem a feleség és gyerekek feletti abszolút uralmat jelentette, hanem az örök család megbízottjaként viselt hatalmát, mellyel kifelé, a külvilág felé képviselte a család érdekeit és mely a társadalmi felelősségvállaláshoz is szükséges volt. A klán-szerű család modernkori formájaként utal Zimmerman a maffiacsaládokra (lásd A keresztapát).

Zimmerman kimutatja: a civilizációk, kultúrák felívelő korszakában, a kialakulás évszázadaiban a kláncsalád a meghatározó, a „kreatív civilizációs korszak” folyamán,

Mindezek nem pusztán kijelentések: a harvardi szociológus aprólékosan bemutatja a görög, római és középkori-újkori családhelyzetet, a szabályozásokat, az ismert szerzők meglátásait, és így tovább. 

Egyik fontos megállapítása például, hogy a Római Birodalom hanyatló korszakában a kiscsalád lett a meghatározó, melyet az uralkodók különféleképpen próbáltak megerősíteni, de ekkor lett divat a kétféle házassági modell is: a dignitas és a concubinatus – utóbbi kevesebb jogot és kevesebb kötelezettséget jelentett, és a mai élettársi kapcsolatnak feleltethető meg (ez volt a görögöknél a hetaera). 

Mi történik az atomisztikus kiscsalád meghatározóvá válásakor? Zimmerman szerint ekkor rendszerint az egyén válik szentséggé, a házasságot pusztán egyéni szerződésként fogják fel, elszaporodnak a válások, mely egyre könnyebb, valamint egyre népszerűbbek lesznek a házasság és a családi élet nem intézményes formái. A családra pusztán egy háztartásban élő személyek közösségeként tekintenek.

Ahogy Theodor Mommsen írja Róma története című munkájában: ekkor romlik a felső-középosztálybeli családok morálja, elszaporodnak és elfogadottabbá válnak az alternatív szexuális életmódok, a szeretetet pusztán romantikus módon fogják fel, egyre enyhébben ítélik meg a házasságtörést, egyre népszerűbb a születésszabályozás, valamint az őshonos népesség bevándorlókkal való kiegészítése. Fokozódik az osztályok és társadalmi csoportok szembenálllása, és általában az egész társadalomban dezintegrációs folyamatok figyelhetőek meg. 

És mindez megfigyelhető a Periklész utáni görögség körében, és a 18. század óta Európában is. 

Róma bukását követően az európai kontinensen a barbár népcsoportok (a későbbi európai nemzetek) megjelenése után ugyanakkor kétféle családforma él egymás mellett: a barbároknál a kláncsalád a meghatározó, a romanizált népesség körében a kiscsalád.

Zimmerman arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyház számára egyik sem tűnt ideálisnak, és évszázadok alatt, az érett középkorra érte el, hogy a nagycsalád legyen a domináns, melynek jellemzője a szentségi mivolt, a hűség és a gyermekvállalás. Ennek az új reneszánsznak az intellektuális motorjai az egyházatyák, földesurak, különféle egyházi és világi tekintélyek voltak.

A hanyatlás a koramodern korban indul többek közt olyan, „antifamilista”, családellenes gondolkodóknak köszönhetően, mint Erasmus, Rousseau, David Hume, Thomas Paine és mások.

(Zimmerman nem jönne be Stephanie Coontz feminista család- és házasságtörténésznek.)

A szociológus szerző szerint a nyugati világ már régóta az atomisztikus család fémjelezte hanyatló korszakban van, ami a huszadik század végére tetőzik. Zimmerman ugyanakkor nem moralizál: a hanyatlást nem valamiféle erkölcstelenségnek tulajdonítja, és a hanyatlást nem is a család atomizálódása és az egyéni szabadság abszolutizálása okozza – ezek jelei, következményei a társadalmi szétesésnek, egyben persze, míg a trendek meg nem fordulnak, elősegítői is. 

Zimmerman inkább azt állítja, hogy az egészséges társadalomban, a civilizációk kreatív korszakában az egész társadalmat áthatja a családpárti gondolkodás, ez a magától értetődő, ha tetszik, a strukturális tényezők ezt segítik.

az értelmiség családellenessé, cinikussá válik, gondolkodását pedig a kulturális determinizmus határozza meg – itt Zimmerman egészen egyértelműen a modern értelmiségre gondol, és még inkább igaz mindez a posztmodern értelmiségre.

A családellenes emberek viszont nem tudják megérteni a familizmust, és Zimmerman szerint ezért tévednek teljesen a családot vizsgáló, de azzal szemben szkeptikus szociológusok. A társadalom összetartásában viszont a legfontosabb tényező a család. 

Központi fontosságú a születésszám is – figyelmeztet Zimmerman. A familizmus alapja a gyermekszám, és a legéleterősebb társadalmakban is a népesség kisebbik része az, ami gyermekeket vállal. Azok a társadalmak, ahol sok gyermek van, családpártiak – ahol pedig kevés, azok családellenesek.  Azaz: „a gyermekek alapvető fontosságúak a familizmus számára. A familizmus hanyatlása  a biológiai reprodukció társadalmi rendszerének hanyatlása is egyben. Következésképpen azok a társadalmak, amelyekben a familizmus hanyatlik, maguk is hanyatlóak – és a hanyatlás nagyon gyorsan megy végbe”, legalábbis kétnemzedéknyi előkészület után. 

Míg a családellenesség alapja az egyéni szabadság hangsúlyozása, aközben az ilyen, magukat szabadságpártinak gondoló korokra sokkal jellemzőbbek a diktatúrák – mutat rá Zimmerman, aki szerint a kiscsaládok dominanciáját jól ki tudják használni a családfunkciókat átvevő államok. A vallásos és morális korlátok ekkor már nem játszanak szerepet. 

Vajon miért? Zimmerman szerint azért, mert

– a vallások pedig épp ilyesmit biztosítanak. A családellenesség ezt kérdőjelezi meg, és a hanyatló korszakokban az emberek nem teszik a dolgukat csak azért, mert „úgy helyes”, hanem mindent megkérdőjeleznek. 

Az utolsó stációkban Zimmerman szerint megfigyelhető, hogy: elszaporodnak az ok nélküli válások; csökken a gyerekszám, a népességszám és már nem tisztelik a szülőket; az esküvő valódi jelentése eltűnik; pesszimista elképzelések  jönnek divatba a régi hősökkel kapcsolatban; népszerűvé lesz az ötlet, hogy az egyenlőek házassága vagy valami lazább együttélési forma megoldja a bajt; a régi módon megházasodók nem kívánják fenntartani hagyományaikat, mások menekülnek a kötelességek elől; a városi és értelmiségi csoportok családellenes felfogása kiterjed a perifériákra; a házasságtörés egyre elfogadottabbá válik; a fiatalok a szülők ellen lázadnak, és ezért egyre kevesebben akarnak szülők lenni; terjed a fiatalkori bűnözés; és a „szexuális perverziók” elfogadottá válnak. 

Zimmerman szerint a civilizáció fontos alapja a családpártiság, a családellenesség pedig a hanyatlás jele. A kiteljesedő egyéni szabadság nem a civilizáció végső foka, hanem a vége. De ez a hanyatlás nem megállíthatatlan, hisz többször jött már ellenkező trend a történelem folyamán. Jönnek a régi eszményeket képviselő új erők (olyasmi, amit a feministák visszacsapásnak neveznének), azaz „a család ellenforradalmak által tűnik fel újra”.