A civilizáció fontos alapja a családpártiság, a családellenesség pedig a hanyatlás jele. A kiteljesedő egyéni szabadság nem a civilizáció végső foka, hanem a vége.
Háromféle családforma határozta meg a nyugati civilizáció történetét a görögöktől fogva, mindháromban van apa, anya és gyerekek, de éppen nem egyenrangúak – ez a tanulsága Carle C. Zimmerman, a Harvard szociológusa Family and Civilization című könyvének, mely először 1947-ben jelent meg, legutóbb pedig 2008-ban.
A több mint hetvenéves munka állításait a mai napig nem cáfolták, és egyértelműen kiderül belőle, hogy attól még, hogy többféle családforma létezett a történelem folyamán, azokat nem kezelhetjük egyenrangúan,
(Ezért tévedés, amikor egyes jogvédők a nagycsaládot szembeállítják a mai kiscsaládokkal.)
Zimmerman az egyik legfontosabb szociológus volt Amerikában a húszas-harmincas években, és tudatosan szembement a szociológusokra jellemző, akkor (és azóta is) divatos, meghatározó gondolkodásmódokkal, a progresszió szolgálatával, mivel kimutatta, hogy a haladás valójában hanyatlás. Az azóta ipari mennyiségben született, családdal, házassággal, szexualitással, genderrel kapcsolatos irodalom sem írta felül megállapításait.
A szerző szembemegy a marxista chicagói iskolával és a korában divatos, olyan marxista vagy épp darwinista szociológusokkal, mint Herbert Spencer, Henry Sumner Maine, J. J. Bachowen, J. K. Folsom és mások. Le is írja:
Na de mi is a fő megállapítása? Az, hogy a görög, a római és az európai civilizáció történetében is elkülöníthető három korszak, amelyekben meghatározó (bár nem kizárólagos) volt egy családforma uralma: a klán-szerű család (trustee family), a nagycsalád (domestic family) és a kiscsalád (atomistic family).
Az elsőben a család épp élő tagjai csak földi képviselői (megbízottai – „trustee”) az örök család valaha élt tagjainak. A törvény letéteményese a családi tanács, mely élet és halál ura, a család kis államocskaként az élet teljes keretét meghatározza. A nagycsalád (avagy „háztartási” család) esetében a tagoknak nagyobb az egyéni szabadságuk, egyfajta egyensúly alakul ki egyéni szabadság és a családi élet között. A család nem mindenható, belép a képbe a vallási tekintély (pl. az egyház) vagy az állam, mint szabályozó, törvényhozó, de nem veszi át a család minden funkcióját. Végül a kiscsalád korszakában egyre meghatározóbb az állam, a család egyre több funkcióját elveszti, és az egyéni kiteljesedés kerül előtérbe.
Izgalmas meglátása, hogy a korai római korban a római családfők abszolút uralma (patria potestas) nem a feleség és gyerekek feletti abszolút uralmat jelentette, hanem az örök család megbízottjaként viselt hatalmát, mellyel kifelé, a külvilág felé képviselte a család érdekeit és mely a társadalmi felelősségvállaláshoz is szükséges volt. A klán-szerű család modernkori formájaként utal Zimmerman a maffiacsaládokra (lásd A keresztapát).
Zimmerman kimutatja: a civilizációk, kultúrák felívelő korszakában, a kialakulás évszázadaiban a kláncsalád a meghatározó, a „kreatív civilizációs korszak” folyamán,
Mindezek nem pusztán kijelentések: a harvardi szociológus aprólékosan bemutatja a görög, római és középkori-újkori családhelyzetet, a szabályozásokat, az ismert szerzők meglátásait, és így tovább.
Egyik fontos megállapítása például, hogy a Római Birodalom hanyatló korszakában a kiscsalád lett a meghatározó, melyet az uralkodók különféleképpen próbáltak megerősíteni, de ekkor lett divat a kétféle házassági modell is: a dignitas és a concubinatus – utóbbi kevesebb jogot és kevesebb kötelezettséget jelentett, és a mai élettársi kapcsolatnak feleltethető meg (ez volt a görögöknél a hetaera).
Mi történik az atomisztikus kiscsalád meghatározóvá válásakor? Zimmerman szerint ekkor rendszerint az egyén válik szentséggé, a házasságot pusztán egyéni szerződésként fogják fel, elszaporodnak a válások, mely egyre könnyebb, valamint egyre népszerűbbek lesznek a házasság és a családi élet nem intézményes formái. A családra pusztán egy háztartásban élő személyek közösségeként tekintenek.
Ahogy Theodor Mommsen írja Róma története című munkájában: ekkor romlik a felső-középosztálybeli családok morálja, elszaporodnak és elfogadottabbá válnak az alternatív szexuális életmódok, a szeretetet pusztán romantikus módon fogják fel, egyre enyhébben ítélik meg a házasságtörést, egyre népszerűbb a születésszabályozás, valamint az őshonos népesség bevándorlókkal való kiegészítése. Fokozódik az osztályok és társadalmi csoportok szembenálllása, és általában az egész társadalomban dezintegrációs folyamatok figyelhetőek meg.
És mindez megfigyelhető a Periklész utáni görögség körében, és a 18. század óta Európában is.
Róma bukását követően az európai kontinensen a barbár népcsoportok (a későbbi európai nemzetek) megjelenése után ugyanakkor kétféle családforma él egymás mellett: a barbároknál a kláncsalád a meghatározó, a romanizált népesség körében a kiscsalád.
Zimmerman arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyház számára egyik sem tűnt ideálisnak, és évszázadok alatt, az érett középkorra érte el, hogy a nagycsalád legyen a domináns, melynek jellemzője a szentségi mivolt, a hűség és a gyermekvállalás. Ennek az új reneszánsznak az intellektuális motorjai az egyházatyák, földesurak, különféle egyházi és világi tekintélyek voltak.
A hanyatlás a koramodern korban indul többek közt olyan, „antifamilista”, családellenes gondolkodóknak köszönhetően, mint Erasmus, Rousseau, David Hume, Thomas Paine és mások.
(Zimmerman nem jönne be Stephanie Coontz feminista család- és házasságtörténésznek.)
A szociológus szerző szerint a nyugati világ már régóta az atomisztikus család fémjelezte hanyatló korszakban van, ami a huszadik század végére tetőzik. Zimmerman ugyanakkor nem moralizál: a hanyatlást nem valamiféle erkölcstelenségnek tulajdonítja, és a hanyatlást nem is a család atomizálódása és az egyéni szabadság abszolutizálása okozza – ezek jelei, következményei a társadalmi szétesésnek, egyben persze, míg a trendek meg nem fordulnak, elősegítői is.
Zimmerman inkább azt állítja, hogy az egészséges társadalomban, a civilizációk kreatív korszakában az egész társadalmat áthatja a családpárti gondolkodás, ez a magától értetődő, ha tetszik, a strukturális tényezők ezt segítik.
az értelmiség családellenessé, cinikussá válik, gondolkodását pedig a kulturális determinizmus határozza meg – itt Zimmerman egészen egyértelműen a modern értelmiségre gondol, és még inkább igaz mindez a posztmodern értelmiségre.
A családellenes emberek viszont nem tudják megérteni a familizmust, és Zimmerman szerint ezért tévednek teljesen a családot vizsgáló, de azzal szemben szkeptikus szociológusok. A társadalom összetartásában viszont a legfontosabb tényező a család.
Központi fontosságú a születésszám is – figyelmeztet Zimmerman. A familizmus alapja a gyermekszám, és a legéleterősebb társadalmakban is a népesség kisebbik része az, ami gyermekeket vállal. Azok a társadalmak, ahol sok gyermek van, családpártiak – ahol pedig kevés, azok családellenesek. Azaz: „a gyermekek alapvető fontosságúak a familizmus számára. A familizmus hanyatlása a biológiai reprodukció társadalmi rendszerének hanyatlása is egyben. Következésképpen azok a társadalmak, amelyekben a familizmus hanyatlik, maguk is hanyatlóak – és a hanyatlás nagyon gyorsan megy végbe”, legalábbis kétnemzedéknyi előkészület után.
Míg a családellenesség alapja az egyéni szabadság hangsúlyozása, aközben az ilyen, magukat szabadságpártinak gondoló korokra sokkal jellemzőbbek a diktatúrák – mutat rá Zimmerman, aki szerint a kiscsaládok dominanciáját jól ki tudják használni a családfunkciókat átvevő államok. A vallásos és morális korlátok ekkor már nem játszanak szerepet.
Vajon miért? Zimmerman szerint azért, mert
– a vallások pedig épp ilyesmit biztosítanak. A családellenesség ezt kérdőjelezi meg, és a hanyatló korszakokban az emberek nem teszik a dolgukat csak azért, mert „úgy helyes”, hanem mindent megkérdőjeleznek.
Az utolsó stációkban Zimmerman szerint megfigyelhető, hogy: elszaporodnak az ok nélküli válások; csökken a gyerekszám, a népességszám és már nem tisztelik a szülőket; az esküvő valódi jelentése eltűnik; pesszimista elképzelések jönnek divatba a régi hősökkel kapcsolatban; népszerűvé lesz az ötlet, hogy az egyenlőek házassága vagy valami lazább együttélési forma megoldja a bajt; a régi módon megházasodók nem kívánják fenntartani hagyományaikat, mások menekülnek a kötelességek elől; a városi és értelmiségi csoportok családellenes felfogása kiterjed a perifériákra; a házasságtörés egyre elfogadottabbá válik; a fiatalok a szülők ellen lázadnak, és ezért egyre kevesebben akarnak szülők lenni; terjed a fiatalkori bűnözés; és a „szexuális perverziók” elfogadottá válnak.
Zimmerman szerint a civilizáció fontos alapja a családpártiság, a családellenesség pedig a hanyatlás jele. A kiteljesedő egyéni szabadság nem a civilizáció végső foka, hanem a vége. De ez a hanyatlás nem megállíthatatlan, hisz többször jött már ellenkező trend a történelem folyamán. Jönnek a régi eszményeket képviselő új erők (olyasmi, amit a feministák visszacsapásnak neveznének), azaz „a család ellenforradalmak által tűnik fel újra”.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Szoboszlai Zsolt és Stefan Gyökeres döntései meghatározták fiaik pályafutását.
„Gondolta volna, hogy ilyen rendes ember lesz belőlem?” Talán ennél szívmelengetőbbet nem is hallhat egy cigány szegregátumban szolgáló szerzetesnővér. A Szent Ferenc Kisnővérei közösség tagjai néhány évtizede a legkilátástalanabb helyzetben élők mellé szegődtek, s azóta minden csillogó koromfekete szempárból maga Krisztus néz vissza rájuk. A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Arlón jártunk.
A gödi Búzaszem iskolában évek óta a táskák mélyén lapulnak az okoseszközök. A tanulóknak egészen nyolcadik osztályig még odahaza sincs megengedve a használatuk. Helyette néptánc- és népzeneórákat vesznek, cserkészkednek, a fiúk még a szablyavívás fortélyait is elsajátíthatják.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecseg teti az odalátogatókat. Csender Levente írása.
Donald Trump techmilliárdos szövetségese egy X-posztban azt állította, hogy a közösségi oldal felhasználói tájékozottabbak a magdeburgi eseményekkel kapcsolatban, mint a német újságírók.
