Harc a fehér ember ellen

„Mondanám, hogy kicsit most meg vagyok zavarodva, de valójában nem vagyok, hiszen tudjuk: rasszista csakis a fehér ember lehet. Ha bárki más etnikai alapon, pusztán bőrszín szerint ítél meg embercsoportokat, azon belül is a fehéreket, akkor azt kizárólag a rasszizmussal szembeni küzdelem jegyében teszi. Ez nem valami abszurd, nyakatekert logika; a liberálisok ezt komolyan is gondolják. Pedig ez a fajta gyűlölet, amit a Coca-Cola a fehér emberrel szemben mutat és ösztönöz, ez konkrétan rasszizmus. Amit pedig azok a cégvezetők csinálnak, azok az alkalmazottak pedig átvesznek – sőt, lelkesen magukévá teszik ezeket a gondolatokat –, akik fehérek, na, annak is van neve: ez pedig a Stockholm-szindróma. De simán csak elmebajnak is nevezhetjük.

Jogos. És ilyenkor mindig az történik, hogy hüppögünk, dörmögünk, felháborodunk, egymás közt méltatlankodunk… aztán nem történik semmi. Pontosabban de, történik: amilyen Stockholm-szindrómásak vagyunk mi is mindannyian, másnap ugyanúgy elmegyünk a boltba és veszünk egy Coca-Colát. Mondván, hogy jó, jó, utálom az ideológiájukat, de az italukat szeretem, el kell tudni választani a kettőt, blablabla…Na, pontosan ez az, amit a cég el akar érni, és el is ér. Ez is az agymosás egy formája. Márpedig a kettő kéz a kézben jár. Nincs két Coca-Cola. Amikor megvesszük a cég termékét, azzal a cég számára profitot termelünk. Amit utána arra használ, hogy még további függőségbe húzzon bele minket. Függők legyünk a terméktől, rajongjunk érte. És közben szép lassan, sunyi módon az ideológiát is ránk erőlteti. Nem arról van szó, hogy minden egyes megivott kólával egy kicsivel buzibbá vagy fehérgyűlölőbbé válnánk. De ahogy a multicégek egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, egyre erősebb pozícióba kerülnek nem csak az államokkal szemben, hanem a mindennapjainkat is egyre inkább meghatározzák, úgy válunk mi is egyre védtelenebbé, kiszolgáltatottabbá. Például abban, hogy nem lehet önálló véleményünk. Mert ha ellent mersz mondani, kirúgnak. Akár a Coca-Colánál, akár valamelyik másik multinál dolgozol. Ha megtudják rólad, hogy a Facebookon posztoltál valamit, ami nem tetszik a cégnek, mész a levesbe. Ha nem vonulsz ki velük a Pride-ra szivárványos zászlót lengetni, megválnak tőled. Ez nem egy rémisztő utópia, ez a mindennapi valóság. És nem csak Amerikában.

Nem kell a példáért messzire menni. Amikor Ákos a női princípiumról beszélt, a T-Com fel akarta vele bontani a szerződést. Pedig semmi rosszat, nőelleneset nem mondott, de szembement a liberális kánonnal. A magyar állam akkor nyomást gyakorolt a T-Com-ra, amit persze a libsik úgy magyaráztak a propagandájukban, hogy az állam megint beleszól a független gazdasági szereplők életébe. Pedig egész másról van szó, és a dolognak baromi nagy a jelentősége. Egy nagyon fontos üzenet volt benne. A magyar állam húzott egy vonalat, mert még van annyi ereje, hogy ezt megtegye a multikkal szemben, és azt mondta, hogy nem, nem fogjátok megszabni az embereknek, hogy mit mondhatnak, mit gondolhatnak, hol és hogyan mondhatják el a véleményüket.”