Von der Leyen tudja, hogyan állítsa be magát

„Hivatali idejének abban a néhány hónapjában, amit nem a korona-járvány dominált, egy jó adag pátosszal a Green Dealre fókuszált, amivel a klímavédelmet állította volna ciklusának középpontjába: »This is Europe's man on the moon moment« – mondta John F. Kennedy amerikai elnök hatvanas évekbeli holdprojektjére támaszkodva. A korszellemnek megfelelő témák felkapásában Ursula Gertrud von der Leyen minden funkciójában, minden alkalommal kivételesen ügyesnek bizonyult. Az asszony tudja, hogyan állítsa be magát, és hogyan váljon ikonná. Mégis, nem csak az európai médiumok brüsszeli tudósítói gondolják úgy, hogy nem képes a kezében tartani egy harmincezer alkalmazottból álló hivatal minden egyes fonalát. A hivatalát ugyanis munkatársai egy kis körére építi fel, akik között elsősorban kommunikációs szakemberek a hangadók. Aki [Von der Leyen] közösségi médiában való értékesítését figyelemmel követi, csillogó-villogó videókkal és untig ismételt kulcsszavakkal találkozik. 

Nem titok, hogy az uniós bürokrácia már hosszú évtizedek óta azon fáradozik, hogy minél több kompetenciát vonjon magához. Az EU-bürokraták központi EU-államról álmodoznak, amiben a nemzetállamok szuverenitása legfeljebb csak a zavartalan üzemet befolyásoló hibaként van jelen. Ez a központosítási folyamat évek óta tart. Elsősorban a válsághelyzetek adnak új lendületet a közösségiesítésnek. A 2008/09-es pénzügyi válság, ami Európában is bankválsághoz vezetett és végül az euróválságban kulminálódott, úgy ahogy van, eltemette a »nincs kimentés« ígéretét, ami Németország szempontjából a márka feladásának alapvetése volt. Az államháztartási fegyelemre vonatkozó minden ígéretet feláldoztak a közös európai felelősség oltárán – az európai szerződésekben rögzített joggal szembeni mind nagyobb közönnyel. 

Európa ismét válságban van. A világ egyetlen régióját sem érinti annyira a korona-járvány, mint az öreg kontinenst. A válság órájának helyzeti előnyét mint az eurokraták, mind a legsúlyosabban érintett déliek (és protezséjük, Franciaország) is ragyogóan ki tudnák használni. Senki sem lehet olyan szívtelen, hogy egy ilyen helyzetben megtagadja a szolidaritást. Az európai média készakarva intonálja ezt a dallamot. A színfalak mögött azonban a bizottsági elnök is Macron játékát játssza. Hogy mennyi meggyőzésre volt szükség ahhoz, hogy Németország kancellárját is francia pályára állítsák, nem lehet tudni. A tény mindenesetre az, hogy a 750 milliárd eurós európai újjáépítési alapot hatalmas hitelekkel finanszírozzák majd, amiket az EU maga vesz majd fel. A német kormány hátraarca nyilvánvaló. 

Aki komolyan veszi az érvet, miszerint ez egy kivételes alkalom, félreismeri az európai valóságot. A kivételek Brüsszelben villámgyorsan szabályszerűségek lesznek. Aki követi Christine Lagarde EKB-elnök elmúlt hónapokban tett bejelentéseit, kihallhatja belőlük a közös európai hitelfelvétel tartós implementációjára vonatkozó tendenciát. Azt szeretné, hogy az európai jegybank monetáris mentőprogramját egy kiterjedt fiskális politikával támogassák meg. Az, hogy a német pénzügyminiszter, az SPD kancellárjelöltje ezt támogatja, közismert. Az is, hogy a Zöldek és a Die Linke is így gondolkodik, szintén. Senki sem lepődik meg azon, hogy az Európai Parlament nagy többsége ujjong, hogy kompetenciákat kap a költségvetés terén. A nemzeti szuverenitás azonban csak tovább üresedik. Ez egy talán nem is túl távoli napon még bumeránggá válhat az európai centralisták számára.”