Ringó, feszes csípők, kokain – amennyi csak belefér

„A szeneslapátnál hagytuk abba a beszélgetésünket, noha éppen most kezdte el ünnepelni a jobboldal – persze a Szájer-ügy kirobbanása előtt, de talán csak egy nappal korábban –, hogy Orbán lett a magyar csúcstartó, a leghosszabban funkciójában lévő miniszterelnök.

Amihez ezúton is szívből gratulálok. Még akkor is, ha a megemlékezők nem elégedtek meg a ténymegállapítással, hanem a himnikus dicsőítés formáját választották, ahogy az minden személyi kultuszocskának kijár. Hajrá, jöjjenek hát a 14-es számmal ellátott trolibuszok, vízibuszok!    

A történtek miatt, azonban ez az egész mitizálás furcsa fénytörést kapott, kiváltképp akkor, ha végigveszem az Ibiza (Habony) – Adria (Borkai) – Lima (Kaleta) – Brüsszel (Szájer) útvonalat. A felsorolt állomáshelyek egy-egy szexuális, vagy kábítószeres, vagy mindkettőhöz köthető botrányok állomásai. Szerinted, ahogy ezeket a hatalom kezelte, kezeli, kifejezi-e a rendszer sajátosságait, jellegét, minőségét?

Bizsergető, menetrenden kívüli luxus-charter járatokról beszélsz – ha jól értem –, amelyek abszolút kifejezik a rendszer sajátosságát, mintha egy röntgenfelvételt szemlélnél. Egyfelől mint rezsó fölött a hímzett falvédőn, áradnak az ember felé a kereszténységnek tulajdonított (és hazudott) jelmondatok, a Bibliából kikapirgált és félreértelmezett mondattöredékek, bámulhatod a templomok elé látványosan odaparkoló miniszteriális gépkocsikat, örvendhetsz a kereszténység szellemiségét már a színészképzésben is feltételül szabó oktatási irányításnak, meg az irodalom oktatásáért felelős, nyilas hangulatot árasztó „szakembereknek”, másfelől fülledt hangulatú night clubok, bódító ritmusra ringó, feszes csípők, kokain, amennyi csak belefér, luxusprostituáltak, közpénzből kistafírozott milliárdosok pajkos hullámokon ringatózó luxusjachtjainak fedélzetén famíliájukkal nyaralgató miniszterek, siker, pénz, nők, csillogás. És mindez egyértelművé, egyben röhejessé teszi a naphosszat dörgő vezérszólamot a keresztény Európáért küzdő Magyarországról. Az Ibizától az Adrián és Limán át Brüsszelig vezető útvonal is pontosan mutatja, hogy a magyar kormány nem a keresztény Európáért küzd. Egy nagy frászt, hanem kizárólag a saját, velejéig korrupt, becstelen és földi javakkal teli hatalmáért. Innen válik érthetővé ez az egész vétó-ügylet. De nézzük közelebbről! A Fidesz az örökkévalóságnak szánt végső berendezkedését három menetben próbálta stabilizálni. Időrendben az első az alkotmányozás volt, amelynek végeredménye egy minősíthetetlenül összetákolt, rendkívül silány, ám saját politikai-ideológiai meggyőződését pontosan tükröző és azt az egész magyar társadalomra minden konszenzus nélkül rákényszerítő Alaptörvény volt. Ez volt hivatott kijelölni a törvényalkotás kereteit, vagy ha mégsem, akkor a gránitszilárdságot a papundekli puhaságává alakították, hogy rendre a saját pillanatnyi politikai érdekeikhez tudják gyurmázni az Alaptörvénynek nevezett átváltozó művészeti produktumot. Ezt követte a teljes gazdasági és pénzügyi térnyerés, míg a harmadik lépcső a kulturális (Orbán)korszak megalkotásának merész álma, amelynek szerénysége legfeljebb az égig érő Bábel tornya felépítésének önhittségével és felfuvalkodottságával állítható párhuzamba. És kik is voltak a nagy evangélistái, örömhír hozói ennek az álkeresztényi mázzal leöntött vállalkozásnak? Csak emlékeztetőül: az alkotmányozásnak maga Szájer József, valahol Brüsszelből Strasbourg felé vonatozva, a gazdasági építmény oszlopfői az immár saját lábon álló teljes Orbán-család, plusz Orbán hűbéresei, Mészáros Lőrinc, Garancsi István & Comp., egyszóval a felcsúti futballstadion teljes díszpáholya, akár egy lábszagú stoplis focicipő-logóval ellátott Cosa nostra, valamint a közpénzjelleget nagy kitartással elveszejtő spekulánsok, mint például Matolcsy (you know, package, Hungarian fairy tale), amit aztán a segítségükre siető felkészült ideológusuk, Lánczi rektor kedélyes önfeledtséggel nem korrupcióként, hanem a Fidesz legfőbb politikájaként volt kedves definiálni. Végül a kulturális korszak egyik nagy hatalmú és gigapénzek fölött diszponáló alakja nem más, mint Demeter Szilárd, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, főigazgató, rockzenei pénzek kegyúri leosztója, akinek a kegyeiért versengenek beatzenében megőszült dalnokok, s aki amúgy a legaljasabb és leggyilkosabb antiszemita toposzokkal megtűzdelve szereti kifejteni mondanivalónak álcázott hablatyát, továbbá, aki néhány, az övéhez hasonló felkészültséggel rendelkező kollégájával iparkodik korszakká dagasztani a jogállamiatlanított züllöttséget, bornírtságot, ízléstelenséget, erőszakot, diktátumot és az indoktrináció mindent átható szellemiségét.”