Mik vagytok ti, „uniós értékek”?

„»Vagy jól játszol, vagy rosszul. Mi most a kettő között voltunk« – szól az angol fociikon, Gary Lineker egyik kevésbé ismert, meccs végi nyilatkozata az 1990-es évekből. (A másik, híresebb a Nationalelf örökös győzelméről szól. Persze az a német csapat nem olyan volt, mint a mai. Na mindegy.) Visszatérve Linekernek a maga nemében mókás, ellentmondásos kommentárjára, az – elég komolyan – igaz az Európai Unió jelenlegi állapotára is.

A lényeg, hogy az európai integráció előtt is két út van: vagy a teljes föderalizáció, vagy a szuverén tagállamok gazdasági-kereskedelmi együttműködése. Más „végkifejlet” nincs – mi most mégis a köztes állapotban vagyunk, ahol véget nem érő csatározások folynak föderalisták és szuverenisták között. Amíg előbbiek kezéből hiányzik a biztos szerződéses alap az integráció felturbózásához, utóbbiak azzal szembesülnek, hogy egyre több hatáskörükről „derül ki”, hogy az uniós kompetencia; egyre több olyan uniós jogot „fedeznek fel”, amely meghajlítja a tagállamok akaratát. A köztes állapot, pontosabban az abból föderális irányba történő elmozdulás fedősztorija most a „jogállamiság-vita”. Ennek lényege, hogy egyes eurokraták irritáló kaszárnyagőggel azt állítják: tagállami szuverenitás, alkotmányos identitás, szubszidiaritás ide vagy oda, van egy átfogó, már-már egyetemes(nek beállított) „uniós érték”, amely teljes szélességében ott lebeg minden nemzeti jogrend felett, és ellentmondás esetén felülírhatja azokat. Szóval szétterül uniószerte, mint Alföldön a furulyaszó, na.

De hogy is kezdődött ez az uniós sztori anno? A II. világháború tragédiáját és kataklizmáját követően iszonyatos volt a kísértés a jóra, a béke és a biztonság megteremtésére. (Újabb zárójel, elnézést: most azt a morális részt hagyjuk el, hogy a Nyugat ennek úgy veselkedett neki, hogy a maga számára akarta mindezt megteremteni, és beáldozhatónak vélte Kelet-Európát és a világ más országait a Szovjetunió számára.) Tehát alapvetően az európai integráció hajtómotorja az újabb háborútól való jogos félelem, a nemzeti ellentétek kiiktatásának vágya volt – és erre válaszként született meg, hogy a szén- és acéltermelés európai felügyeletével, az atomenergia-ipar közös fejlesztésével, majd a gazdasági közösség (1957) formalizálásával a (nyugat-)európai országok olyan egymásrautaltsága jön létre, amely kizárja a fegyveres konfliktusmegoldás lehetőségét.”