Le lehet váltani Orbánt, de ettől még nem indulunk el a polgárosodás útján

„Hosszú évek óta címkézik önt: szélsőjobboldali pártvezér, a Magyar Gárda alapítójából lett liberális, videóblogger, hobbifilozófus. Magát minek tartja? Ki most Vona Gábor?

Nehezen vagyok beskatulyázható még a magam számára is. Végzettségem szerint történész vagyok, illetve három évig pszichológiát hallgattam, jelen pillanatban pedig szociológiából doktorálok Törökországban. Ha ezeket a tudományágakat nézem, akkor azt mondanám, igyekszem társadalomkutató lenni. Gyerekkorom óta érzek valami nehezen megfogalmazható vágyat arra, hogy az emberi létezésnek a legmélyére ássak. Úgy gondolom, ha valaki politikusi pályára lép, annak előtte meg kell birkóznia ezekkel a kérdésekkel, hogy el tudja helyezni magát a világban, a társadalomban. Amennyiben ezt nem teszi meg, a politikája is felszínes marad. Ha ilyen tekintetben az eddigi életpályámat nézem, van mit pótolnom ezen a téren.

Van egy kérdés, amely  évtizedek óta foglalkoztatja. A könyvének középpontjában is ez áll, ez pedig a haláltól való szorongás. Fél az elmúlástól?

Mindenki fél a haláltól. Aki azt mondja, hogy nem, az vagy elfojtja vagy talált magának valami olyan megnyugvást, amivel le tudja csendesíteni ezt a szorongást. A könyvem hipotézise, hogy a haláltudat az éntudattal együtt járó evolúciós melléktermék, és pontosan az ebből fakadó halálszorongás emel ki bennünket az állatvilágból, és tesz minket emberré. Régóta kerestem a választ, mi veszi rá az embert arra, hogy barlangra fessen, a szellemekhez imádkozzon vagy matematikai képletekbe foglalja a világot. A világon az egyetlen problémás élőlény mi, magunk vagyunk, amelyik nincs a helyén, amelynek keresnie kell önmagát.

A fejünkben egyszerre két dolog feszül egymásnak, a tudat, hogy meg fogunk halni és egy homályos érzés, hogy van valami halhatatlan bennünk. Ebbe az egzisztenciális paradoxonba bele kellett volna pusztulnia a Homo sapiensnek, de feltaláltuk a kultúrát. A kultúra egy evolúciós innováció, amely segítségével elviselhető mértékűre igyekszünk redukálni a halálszorongást.

Mikor találkozott először a halálszorongással?

Kisgyerek voltam, amikor az egésznek az abszurditása és paradoxona megérintett. Valamikor a nyolcvanas években történt, akkoriban Magyarországra bejöttek a videómagnók. Az utcánkban az egyik családnak volt egy ilyenje és mindenki náluk gyűlt össze filmet nézni. A felnőttek beszélgettek, nem figyeltek ránk, így akadt a kezembe egy zombis horrorfilm, talán az Erdők szelleme volt a címe. A többi gyerek játszott körülöttem, én pedig néztem a filmet. Elég szürreális volt, mindenki más boldog volt körülöttem, engem pedig traumatizált a látvány. A halál gondolata nem hagyott és nem hagy nyugtot nekem azóta sem. Szüntelen gondolkodásra sarkall, és rákényszerít, hogy ne próbáljak felszínes válaszokat keresni.”