Huhog a Momentum madara

Mint azt a napokban megtudhattuk a „Momentum-generáció” egyik technokratája, egy bizonyos Kádár nevezetű reménybeli kiborg otthon tartaná az időseket a választások napján. Álláspontja mellett érve is van, ami német szabadfordításban – akarom mondani, angol szabadfordításban – így hangzik: „Tomorrow belongs to me!” Ez a retorikai bravúr már csak azért is meggyőző, mert az ifjú Kádár ilyen dallamosan mondja. Csontos arcán szinte látjuk visszatükröződni az Alpok hótól ragyogó csúcsait, az elsőre bátortalanul moccanó dallam alá pedig mintha diszkréten bekúszna egy hitlerjugendes rezesbanda crescendója, akár a híres ’72-es Kabaréban.

Elvitathatatlan, hogy bizonyos körökben komolyan vehető támogatottsága van az ilyen szólamoknak. Azonban ennek a mérsékelten demokratikus felvetésnek, sokkal inkább azt a koherens filozófiai fedezetet írhatjuk a javára, amely a hátterében sejlik fel. Röviden arról van szó, hogy az idősek rövidebb ideig viselik a demokratikus döntések következményeit, ezért helyettük azoknak kell nagyobb teret adni a közéletben, akik potenciálisan a legtovább lesznek aktívak. Láthatjuk, hogy a száz évvel ezelőtti közérzületek futurisztikus és fasisztoid lendületétől ezt a mai gondolatot nagyjából csak egy szerencsétlen kimenetelű hormonkezelés különbözteti meg, és így joggal gyötörhet minket a sejtelem, hogy esetleg tényleg csak ennyit érdemlünk. Az ifjúság tavasza helyett fáradt szemeket és fátyolos sóhajtásokat egy olyan jövőért, amelyben a másként gondolkodók (úgyis mint: idősek) nem szavazhatnak. Mindenesetre teljes joggal vetődik fel a kérdés, hogy ilyen fiatalos frizurával a fejünkön miért is tekintenénk a népszuverenitás megnyilvánulásának azt, ha holmi öreg vidékiek a Brexitre szavaznak? Hát csak nem képzelik, hogy ők a népfölség?! Hiszen a haláluk után más lesz az istenadta „nép” összetétele. Talán éppen Brexit-ellenes lesz ez a jövőbeni „nép”, amelynek színről színre látásához eddig mindig csak az ólomlábon járó idő vagy az ólomgolyóként villámló terror röpítette előre a „jövőkutatókat”. Összességében véve szép gondolat ez, no! Hiszen rámutat arra, hogy a „nép” sem a jelen momentumában, sem a történelem tágasságában nem rendelkezik általános akarattal, folytonossággal, tulajdonképpen tehát nem is szuverén a szó igazi értelmében, hiszen nem változhatatlan, az isteneszmétől eltérően, amelynek absztrakt és naiv másolata, a népszuverenitás nem áll az idő fölött.

Talán csak összepiszkolta az abrosz szegélyét, amikor játékűrhajójával vagy épp plüss sorosgyörgyével kezében átszaladt a nappalin. Akkor is elnéző mosollyal néztek össze az öregek: „Hova rohan ez a kis csibész?” De hát – „Volonté générale à la Rousseau” –, hogy is vehetnénk zokon, ha a saját hazájában is turistaként viselkedő momentumos legfeljebb az Azúr-part éttermeiben olvasott hasonlót, azokon a színes-szagos lapokon, amelyek nyári délutánokon némi lovagiatlan előnnyel versenyeznek az egyszeri jövőkutató figyelméért, nem is hagyva esélyt a bonyolultabb nyelvezetű politikafilozófiai értekezéseknek. No, de ennyit is erről a különös demokráciakritikáról, amely a fentieknél lényegesen kezdetlegesebb formában – nagyjából tényleg egy közepes tehetséggel szerkesztett étlap, vagy még inkább egy panaszkönyv színvonalán – került a Momentum asztalára: a lényeg az, hogy a „jövő népe” szavazzon és ne a „múlt népe”. Értjük. 

Csakhogy a mi kiborg-kádárunk akkor lenne következetes, ha titkon nem jogfosztó politikán törné a fejét, hanem jogkiterjesztésen. Ha a jövő valóban fontos számára, akkor bizony arra kell módot találnia, hogy azok a tizennyolc éven aluliak is egyszer választójoghoz jussanak, akik a szivárványkapitalizmus New York-i bárszékekben pöffeszkedő újburzsoáziájával ellentétben a legtávolabb állnak attól, hogy valaha is a közélet alakítói lehessenek. Merthogy szép számmal vannak ilyen embertársaink is Magyarországon! 

Hazánkban naponta átlagosan 73 abortuszt hajtanak végre Cseh Katalin doktornő hátborzongató kacajai közepette. Ha emlékeznek, a képviselő-asszony volt az, aki miután illegális szervkereskedelemmel vádolt amerikai abortuszklinikáknak gyűjtött pénzt és elvtársaival önfeledten kacarászott a magzati életek kioltásán, „Ne adjuk a jövőnket!” – címmel mutatta be pártja európai parlamenti programját. Hát, itt tartunk jelenleg. Az összevissza beszélő jövőkutatók és a gyerekek halálán nevetgélő orvosok pártja elkötelezett a „jövő népe” mellett és a fennálló viszonyokat is abból a már korábban nagy gonddal megalapozott dialektikus pozícióból bírálja, hogy „a kulákok már kihullottak a történelemből”. Öntsd föl kókuszos-vaníliás tejjel és megkapod a Momentumot. 

Nem vagyok jövőkutató – sőt talán épp az ellenkezője, de azt megtanultam Hegeltől, hogy a megismerésünk attól történeti, hogy bagolyszárnyait először az elmúlás szürkületében emelinti meg. Nem véletlen tehát, ha azt a tanulságot is csak a múltból szűrhetjük le, hogy aki a jövőről huhog, az vadászni készül. Nemde elég valószínűtlennek tűnik, hogy az általunk ismert történelemben elsőként épp az „ábrándos lelkű ifjúság” fent említett korhadt lelkű dublőrjei cáfolják meg ezt a tételt? Ha szárnysuhogás is hallik, nem a bölcselet – nem Minerva madarát látjuk majd szárnyra kelni –, hanem a halálét. 

Mert mit éltetnek? Személytelen jogi mechanizmusokat, esetleg a piac láthatatlan kezét, ezekben a forró napokban talán még a brüsszeli irodájuk klímáját, de soha sem az életet! Soha sem az embert, legyen szó idős, fiatal vagy egy egészen apró, törékeny életről. Ezért adódik úgy újra és újra, hogy amikor a hatalomvágytól kihevült arcú „bohó ifjúság” kiemeli selymes ajkait az import vaníliás latte habjából, a magyar állampolgárok arcába csak egy öblös böffentésre telik ékesszólásából, és utána az egész világ szégyenére, legfeljebb valami kínos elszólás következhet a legártatlanabb életek fizikális ledarálásáról. „Hehehe, ugye Katka?” – Nesze neked jövő, Magyarország! 

A hatalom technokratáinak – függetlenül attól, hogy épp hatalmon vannak vagy sem – ez a törvényük: a társadalom aktív többségét passzivitásba szorítani, a néma és védtelen kisebbségeket pedig ledarálni. Meglepő módon pont a politikai szüzességére oly büszke Momentum ad hangot abbéli szerény óhajának – egyelőre csak csendesen –, hogy az idősek ne szavazzanak, azokat a megfogant magzatokat pedig, akiknek hazánkban végképp nincs semmiféle érdekképviselete, hadd lehessen csak nyugodtan elpusztítani, ledarálni és kinevetni. 

Kétségkívül történelmi időket élünk, amikor – mint a búza és a konkoly – egyszerre növekszik az élet és a halál generációja. Sajnos civilizációs törésvonal ez és nem politikai véleménykülönbség. Csak remélni lehet, hogy a magyar választók kortól függetlenül érezni fogják a különbséget a botmixer-cinizmus és a polgári életöröm között. Az elkövetkezendőkben mindig csak a hanglejtésre kell figyelniük, amikor egy politikus kiejti azt a szót, hogy „jövő”.