Nemzeti

„Fényesre suvickolt tükröt tart a fideszes gerontokráciának a borzalmas Pénzügyminisztérium, amely a Mátyás-templom tőszomszédságában aranyáron készül éppen. Ez megy nekik: visszaépíteni valamit, ami százhúsz éve is ízléstelen és ósdi volt, a lottómilliárdos kivagyiságát erőltetni rá a Világörökségként óvott Várnegyedre, csak mert megtehetik.

Szokás mondani, hogy azért van ez, mert csipkés betonban akarják viszontlátni a megrendíthetetlen hatalmukat. De a helyzet ennél sajnos rosszabb: egyszerűen ennyit gondolnak a világról. Az volt a jó, ami régen volt, ami pompás volt, ami mellesleg akkor sem volt igaz, amikor a jelenidőt látta benne viszont az ország. A királyi palotába alig tette be a lábát az uralkodó, hisz minek bóklászott volna itt, a neki periférián. A minisztériumok fényűző épületekben félgőzzel működtek, a legfontosabb dolgok másutt dőltek el.

Most ezt állítják be visszavárt aranykornak, büszkén elvetve az önként vállalható, XXI. századi integrációt. De hamis premisszákból sosem születhet tényszerű konklúzió: ha nem nézünk szembe tárgyilagosan a múlttal, akkor a jelenről is csak hazudhatunk. Ha nem beszélünk őszintén mindarról, ami száz, nyolcvan, hetven, ötven és harminc éve volt, akkor az lesz a végeredmény, amit csütörtökön a Parlamentben láttunk. Nemzeti összetartozásról hőzöngenek teljesen komoly arccal azok, akik az ország nagyjából felét egyszerűen nem is veszik emberszámba.”