Az alvilágban sötét van

„Déry Tibor egy hat részből álló novellafüzérben megírta Budapest ostromát. Az Alvilági játékok utolsó darabjának címe: Félelem. Ebben mondja Mari néni, az egyik öregasszony: »Senki sem alszik. Az egyik fele a nyilasoktól fél, a másik fele az oroszoktól.«

Ez a találó mondat mostanra némileg módosult jelentéstartalmat kaphat. Valahogy úgy: vannak, akik ma is, patológiásan a nyilasoktól félnek, mi több, rettegnek – a másik fél viszont már egyáltalán nem fél az oroszoktól, sőt tiszteli-becsüli őket, és mindinkább látja, mennyire nem azonos az orosz a szovjettel. És mivel már nem fél, szembe mer és tud nézni olyan jelenségekkel, amelyek a múltat és a jelent egyaránt meghatározzák.

Ungváry Krisztián és Szakács Árpád írásait olvasva, úgy vélem, a fenti gondolatok és evidenciák rendkívüli fénytörésbe kerülnek. Előbbire látszólag nem kéne túl sok szót vesztegetni, hiszen mélyen egyetértve Szakács Árpád megállapításával, hogy ha az írásáról lefejtenénk „a gyűlöletet, a gyalázkodást, az indulatot, a személyeskedést, a csúsztatásokat és a valótlanságokat” (hozzáfűzném: a lólábukat kilógató komplexusok seregét is), nem túl sok minden maradna, de ama bizonyos, „vegytiszta marxista doktrína csontváza” azért megérdemel egy-két megjegyzést.

Mert ez a csontváz ijesztően randa és gusztustalan ugyan, de igazából pontosan az a jellemző rá, amit Ungváry, „a tolvaj kiált rablót” ősi metódusát alkalmazva, éppen ránk, nemzeti (szerinte: jobboldali, eszerint nyilván: fasiszta és/vagy náci, akárcsak Kolumbusz és a többiek, továbbá és legfőképpen: alvilági) szellemi emberekre mond: veszélyes. Ungváry, mielőtt zordon fensőbbséggel irománya legvégén figyelmeztetné azokat az egy tálból cseresznyéző, nyilván az alvilág felé tartó ingatagokat, akik szerint a Szakácsot »fenntartó politikai kurzus még mindig a kisebbik rossz«, holott »hová viszik az országot az efféle összeesküvés-elméletek« (válasz: az eddiginél jobb – magyarabb és »ungváryatlanabb« – irányba és világba), felmutatja egy Magyarországon általános történészi (és általában: »tudósi«) szemlélet minden undorító, idejétmúlt, de leginkább: roppant kártékony jellegzetességét. Mondhatni, a maga teljességének igencsak abszurdoid (egyszerre nevetséges és veszedelmes, bicskanyitogatóan hazug és hánytatóan álszent) pompájában. Ezért kell figyelni rá.”