Százkilencvenhét évvel ezelőtt, 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc befejezte Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Maga a vers majdnem hat évvel később, csak 1828. decemberében jelent meg az Aurora című folyóiratban.
Azon a régi januári napon Kölcsey valószínűleg nem gondolta, hogy a vers, amelyet befejezett, egyszer még Magyarország hivatalos himnusza lesz. Ha tudta volna előre, talán meg sem tudja írni. Talán jó, hogy nem látta előre. Mert ha előre látja, ma valószínűleg egy jóval gyengébb himnuszunk lenne.
A versnek nem tesz jót, ha valamilyen előre megfontolt szándékkal írják.
A jó vers szinte kiszakad az alkotójából, váratlanul, mindenféle előjel nélkül hívódik elő.
Elképzelem azt a valószínűleg zimankós, januári napot Szatmárcsekén. A Himnusz kézirata nagyjából elkészült már, csak a tisztázás, a kisebb javítgatások vannak hátra. Kölcsey ül a dolgozószobájában, a kandallóban ropog a tűz, odakint a fagyba dermedt világ, csak a templom harangját hallani olykor és az udvarház mögötti istállókban a tehenek bőgését, lovak nyerítését. Figyelmesen átolvassa a kéziratot, itt-ott áthúz egy szót, fölé ír egy másikat, majd az egész szöveget átmásolja egy tiszta, üres papírra.
Elkészült, gondolja, ebből már sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.
A költő, ha valódi költő, minden esetben érzi, mikor van kész a vers. Titokzatos, misztikus pillanat ez. Valami, ami egy ismeretlen világból érkezik, most megszületik, a papíron megtestesül. Tényleg nem lehet máshoz hasonlítani, mint a születéshez.
A költészet teremtés, ugyanúgy kínokkal járó teremtés, mint egy gyermek világrahozatala. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a költő egy ábrándos, furcsa lény, akinek ha éppen arra szottyan kedve, fütyörészve ír egy verset. Egy vers világra hozatala a legtöbb esetben emberfeletti erőfeszítéseket kíván. Olyan erőfeszítést, amit mégsem szabad tudatosan akarni, mert akkor biztosan nem fog sikerülni.
Nehéz erről beszélni, írni bármit is. Talán ez a nap, a magyar kultúra napja arra is alkalmat adhat, hogy egy pillanatra próbáljunk arra gondolni, hogy
a magyar nyelvű költészet csodálatos univerzuma mennyi kínból és verejtékből született.