Azon a régi, téli napon Szatmárcsekén – A magyar kultúra napjára

Százkilencvenhét évvel ezelőtt, 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc befejezte Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Maga a vers majdnem hat évvel később, csak 1828. decemberében jelent meg az Aurora című folyóiratban.

Azon a régi januári napon Kölcsey valószínűleg nem gondolta, hogy a vers, amelyet befejezett, egyszer még Magyarország hivatalos himnusza lesz. Ha tudta volna előre, talán meg sem tudja írni. Talán jó, hogy nem látta előre. Mert ha előre látja, ma valószínűleg egy jóval gyengébb himnuszunk lenne.

A jó vers szinte kiszakad az alkotójából, váratlanul, mindenféle előjel nélkül hívódik elő.

Elképzelem azt a valószínűleg zimankós, januári napot Szatmárcsekén. A Himnusz kézirata nagyjából elkészült már, csak a tisztázás, a kisebb javítgatások vannak hátra. Kölcsey ül a dolgozószobájában, a kandallóban ropog a tűz, odakint a fagyba dermedt világ, csak a templom harangját hallani olykor és az udvarház mögötti istállókban a tehenek bőgését, lovak nyerítését. Figyelmesen átolvassa a kéziratot, itt-ott áthúz egy szót, fölé ír egy másikat, majd az egész szöveget átmásolja egy tiszta, üres papírra.

Elkészült, gondolja, ebből már sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.

A költő, ha valódi költő, minden esetben érzi, mikor van kész a vers. Titokzatos, misztikus pillanat ez. Valami, ami egy ismeretlen világból érkezik, most megszületik, a papíron megtestesül. Tényleg nem lehet máshoz hasonlítani, mint a születéshez.

A költészet teremtés, ugyanúgy kínokkal járó teremtés, mint egy gyermek világrahozatala. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a költő egy ábrándos, furcsa lény, akinek ha éppen arra szottyan kedve, fütyörészve ír egy verset. Egy vers világra hozatala a legtöbb esetben emberfeletti erőfeszítéseket kíván. Olyan erőfeszítést, amit mégsem szabad tudatosan akarni, mert akkor biztosan nem fog sikerülni.

Nehéz erről beszélni, írni bármit is. Talán ez a nap, a magyar kultúra napja arra is alkalmat adhat, hogy egy pillanatra próbáljunk arra gondolni, hogy

Hogy mindazok a nagyszerű életművek, amelyekre joggal vagyunk büszkék és joggal gyönyörködünk bennük, milyen áron jöttek létre, miféle áldozatok árán.

Ne értse félre senki, nem arra gondolok, hogy a költőkre mártírként kellene tekintenünk – noha nem egy magyar költő életútja egyfajta mártíriumként is értelmezhető –, hanem inkább arra, hogy az emberiség történetében nagyon sokáig úgy tekintettek a költőkre, mint hírhozókra, olyan emberekre, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy hallják az égieket, bejárásuk van az égi világba.

S ezzel együtt a költők világban betöltött rangja is elveszett. Tisztában vagyok azzal, hogy a költészet világban betöltött rangjának és szerepének helyreállítása már szinte lehetetlen, mégis azt hiszem, meg kell próbálnunk ezt a rangot és szerepet legalábbis tudomásul venni. Legalább emlékezni rá.

(A Himnusz teljes kézirata és kottája. Forrás: Wikipédia)

Kölcsey életrajzából is tudhatjuk, milyen lelki válságokon ment keresztül viszonylag rövid élete során. A mélypontokat, hullámvölgyeket szikrázó, alkotással és a szellem fényével telített periódusok követték. Egy ilyen ragyogó és – mai kifejezéssel élve – páratlanul „kreatív” időszakának legfénylőbb állócsillaga lett Himnusz című verse, amelyet ma minden, magát magyarnak valló ember ismer.

Kevés ilyen hatású vers született az amúgy káprázatosan gazdag magyar nyelvű irodalomban. Talán még Vörösmarty Szózata fogható hozzá. A Himnusz valódi Himnusszá válásához azonban nem lett volna elég, ha Kölcsey pusztán „csak” megírja, aztán megjelenik első verseskötetében. Ha így lett volna, akkor ma néhány irodalomkedvelőn kívül nem ismerné senki ezt a művét. Hogy nem így lett, abban múlhatatlan érdemei vannak Erkel Ferencnek, a nagy magyar zeneszerzőnek, aki

A Nemzeti Színház 1844-ben pályázatot írt ki a Himnusz megzenésítésére. Bartay András, a Nemzeti Színház akkori igazgatója véletlenül találkozott Erkel Ferenccel valamelyik pesti utcán, majd rábeszélte, hogy induljon ő is a pályázaton. Miután felhívta a lakására és a lelkére beszél, a következő történt (és innentől átadom a szót az erre a jelenetre négy évtized távolából visszaemlékező Erkelnek):

„… betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
   – Csináld meg rögtön.
   – De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön…
   – Meg kell csinálni!
   – Nem lehet, késő már!
Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: - Alászolgálja! Állok, mint Nepomuki János. Hallom, ahogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: - Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz…”

Ebből a visszaemlékezésből is látható, hogy néha milyen apróságokon múlik valami sorsfordító, katartikus erejű mű létrejötte. Jelen esetben

kevéssel a pályázati határidő letelte előtt.

Erkel Ferenc kivételes zeneszerzői érzékenysége kellett ahhoz, hogy Kölcsey Himnusza valódi himnusszá válhasson. Illetve ez sem volt elég. Mert ahhoz, hogy a Himnusz tényleg Magyarország himnusza legyen, kellett még az is, hogy a magyarok a magukénak is érezzék. Mert ha nem érezték volna magukénak, sosem válhatott volna igazi himnusszá.

A mi himnuszunkban van valami, ami miatt minden magyar ember számára jelent valamit, valami fontosat és nehezen megmagyarázhatót. A nagy művek ismérve, hogy olvasójuk vagy hallgatójuk úgy érzi, mintha a mű helyette mondana ki valami nagyon fontosat. Mintha a mű a szívéből beszélne, szívének legtitkosabb, legőszintébb vágyait és álmait fejezné ki. A magyarok ezt érzik meg a himnuszban, ezt érezzük mi a Himnuszban, ezt a titokzatos mozzanatot, hogy ez az imádság tényleg a szívünkből fakad, valóban a mi fohászunk, minden egyes magyar ember fohásza.

Kölcsey és Erkel közös műve találkozott a magyarság mélyben dobogó, közös szívével. Kivételes pillanat, más nemzet életében nagyon ritkán adatik meg hasonló. Egy anekdota szerint Rákosi Mátyás új himnuszt szeretett volna, amelynek megírására Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérte volna fel. Kodály a felkérést kategorikusan elhárította azzal, hogy minek új himnusz, amikor van nekünk himnuszunk, aminél jobb nem kell. És csodák csodája, Rákosi sem erőltette tovább valamiért a dolgot.

A Himnusz arra is emlékeztet bennünket minden egyes alkalommal, hogy szívünkben összetartozunk, hogy valóban létezik az, amit szellemi, lelki összetartozásnak nevezünk. A magyarságnak egy olyan egysége ez, amelyet nem bonthat meg semmiféle ideológiai  vagy politikai akarat.

Kölcsey azon a régi, januári napon nem láthatta mindezt előre. De annyit azért bizonyosan érzékelt, hogy a vers, amit letisztázott íróasztalánál, bizony jól sikerült. Valami a világra jött ott, azon a régi szatmárcsekei télen, ami aztán az egész magyarság életére döntő hatásúnak bizonyult.