Mércét téveszt a mértékvesztés

A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese és műsorvezetője

2010 késő tavaszán, néhány nappal az áprilisi országgyűlési választások után 263 ember gyülekezett a Parlament felsőházi termében. A magyar rendszerváltás óta eltelt húsz év legegyértelműbb választói vélemény- és akaratnyilvánításának 263 képviselője. Romeltakarítók és hírnökök. Takarítói annak, amit átadtak a múltnak, és hírnökei annak, amire vállalkoztak.
A nokiás dobozokba porciózott magyar jelen, a devizából font hám, a tétlenségre ítélt milliók, az elüldözött százezrek, a kilőtt szemű, sereghajtónak szánt, inkompetens vezetőitől csak kicsinyítőképzőt osztályrészül kapó nemzet újabb, sokadik, hangos üvöltése.

A magyar gazdaság 2010-es állapotát, a szakadék-hasonlatok tucatjait rongyosra ismételte már a politika és közbeszéd. Mégsem a szűken vett anyagiak voltak kizárólag azok, amelyek igazi teherként nehezedtek a történelme során saját élni akarásáról, szorgalmáról, kitartásáról, újrakezdő képességéről számtalanszor tanúbizonyságot tévő nemzetre. Az igazi feszültséget nem a népe szemébe hazudó bukott miniszterelnök kiszivárgott szavai által lefestett gazdasági krízis jelentette a polgárok lelkében. A feszültséget, a frusztrációt a moralitás teljes, egyértelmű és szemtelen módon még csak el nem is hazudott semmibe vétele keltette. A tény, hogy valaki még éveken keresztül foglalhatja az egyik széket a magyar nemzet közjogi méltóságai között annak ellenére, hogy minden földi etikai kódexet és minden hitt vagy remélt transzcendens parancsot egyenértékűvé tett egy farzsebben felejtett bevásárlólistával.

A 263 képviselő előtt nem csak a számok rendbetétele, az államcsőd elkerülése, a puszta vízió, a nemzetstratégia felvázolása és a kommunizmus végleges lezárása sorakozott feladatként. Nem csak az IMF-hitel visszafizetése, a túlzott deficit-eljárás alóli szabadulás, a devizahitelek kivezetése, százezrek egzisztenciájának új alapokra helyezése, munkahelyteremtés, a „jövőnek építés” igénye fogalmazódott meg, hanem Fricz Tamás politológus mondatának egyértelmű megcáfolása:

A 263 képviselő e közös ígéret igényével gyülekezett a Parlament felsőházi termében. A polgároktól kapott felhatalmazás olyan méretű volt, amire a magyar politikai infrastruktúra nem készült fel – az első közös frakcióülést csak ott lehetett megtartani, mindenkinek helyet biztosítva a pódium körül.

A teremben mindenki tisztában volt azzal, milyen állapotokat örökölt. Az egyetlen különbséget az jelentette a bukott balliberális roncskoalícióhoz képest, hogy az ismét kormánypárti státuszt kapó Fidesz elnöke is érzékelte a polgári oldal tapasztó anyagának fontos összetevőjét, az erkölcsi, morális szempontok jelentette hitelesség sérthetetlenségének fontosságát. Ezért is tehette egyértelművé e frakcióülésen elmondott beszédében, hogy nincs pardon, ha valaki magánérdeket követve használja politikai felhatalmazását. Orbán Viktor akkor az ország nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy „nem tud és nem akar senkinek fölmentést adni és segítséget nyújtani akkor, hogyha ezt a mércét elvétette, ezt a mércét leverte, vagy hibát követett el”.

És most, majd’ egy évtizeddel a fenti mondatok, – és néhány héttel az ellenzék mércéje szerinti helyhatósági áttörés – után a Kengyel tanár úr szájával beszélő Fekete István intelme az, amely e sorok közé kívánkozik:

Egyenes, egyszerű mondatok. (Az állítólag túlterhelt XXI. századi ifjúság is megértheti, ha nem éppen az alaptantervbe vont olvasmányok ellen szervez Facebook-tüntetést.)

E mondat egyszerre beszél a fehér port szárító kispesti szocialistáról és a tengerre szálló polgármesterről. És e mondat az, ami a polgári oldal szavazóiban magyarázattal szolgál a felkiáltójellé egyenesedett kérdőjelekre, de legalábbis ad egy magyarázatot a sok közül. A Fidesz–KDNP-kormányt támogató embereket ugyanis nem érdekli a valószínűleg drogot fogyasztó baloldali politikus. Nem érdekli a vagyonosodási forgatókönyveket gyártó szocialista képviselő. Nem érdekli a másokat populizmussal vádoló, de önmaga populizmusát fel nem ismerő új főpolgármester. Nem érdekli a magyar érdekérvényesítést romboló európai ifjú liberális, vagy az ő szexuális bűncselekmény gyanújába keveredett felmenője. Nem érdekli a ripacskodás, a párbajra hívott szárnyas ajtók, a műkönnyek és betanult, hamis intonációval előadott performanszok. Nem érdekli, mert e szereplők sose adtak mást, mi lényegük, és sose vindikáltak maguknak semmilyen jogot arra, hogy a racionalitással leírhatón túl erkölcsi sorvezetőt állítsanak maguk elé közéleti munkásságuk során. 

Ez emeli fel a fejét. Ez adott erőt akkor, amikor négy évvel a rendszerváltás után kétharmados felhatalmazással tértek vissza a kommunisták és újsütetű fegyverhordozóik. Ez acélozta meg, amikor egy ripacs elküldte őket saját hazájukból, de aktuálisan ez segít megemészteni azt is, hogy a reformkori pompájába öltöztetett és a dualizmus korszakát idéző módon feltőkésített Budapest egy saját kompetenciáját is kereső vezetőt választott, aki sűrű pártközi zarándoklatai ellenére saját kampányvideója szerint „szenvedélyesen hiszi, hogy lehet más a politika”.

Ezért fáj ezen az oldalon minden olyan, saját táborból érkező ütés, amit egyesek e meggyőződés és iránytű, a konzervatív eszme, a keresztény értékrend, az egyetemes erkölcsi parancsok ellen visznek be. A luxusjachton ugyanis valójában ezt a teljesítményközpontú, érdemességet értékelő, de a morális szempontokat megalkuvás nélkül mindenkor zászlaján tartó elvet abuzálták! 

Az ellenoldali reakció persze számítható. Jogos és hiteles ugyan akkor lenne, ha hasonló szempontokról ott is tanúbizonyságot tennének, de így is marad az egymás amplitúdóján felfelé bukdácsoló össznépi hörgés az általuk gúnnyal citált „kereszténykonzervatív” politikával kapcsolatban azok részéről, akiknek pusztán ennyit enged saját világérzékelése.

Mégiscsak úgy mutat jól, ha hitelességet mímelve vetik szemére a teljes jobboldali tábornak saját ráolvasott farizeusságát azok, akik manapság előszeretettel idézik Szent István intelmeinek egy-egy kiragadott, összefüggésében szándékosan ki nem fejtett mondatát, vagy tesznek úgy, mintha minden nap az Énekek énekével várnák az európai demográfiai gondok megoldására jelentkező hajótörötteket.

Van más tanulsága is Kengyel tanár úr fent idézett intelmének. A kényelem és elbizakodottság veszélye. Gulyás Gergely, miniszterelnökséget vezető miniszter minap arról beszélt, hogy egyes városok, kerületek esetében, az ott elvégzett munka alapján méltánytalannak érzik, hogy nem a Fidesz-KDNP folytathatja az adott település irányítását. Ez nem biztos, hogy az ellenzéken múlt.

A magyar történelmet – ahogy minden, egészséges nemzetfejlődésen keresztülment nemzetet – végigkísérik a mítoszok és legendák. A politika sem mentes e jelenségtől. A nemzeti oldal – politikus és szavazó egyaránt – így kényelmesedett bele saját mítoszába az elveszíthetetlen kerületekkel, településekkel kapcsolatban. Ezért aztán egyesek csak a választási kampányban jöttek ki a fényre megmutatni magukat. Későn.

Nem érdekes, hogy mit tett, vagy mit nem tett a balliberális oldal jelöltje, győztese. Nem helyette, nem miatta kell a tükörbe nézni. Legyen az összetákolt koalíció saját gondja, hogy politikusai felismerik-e egymást a kényelmetlen szituációkat rögzítő felvételeken. A jobboldalnak önmagával kell elszámolnia. Van három éve. Lehetőség, felelősség!