Kísértet járja be

„Az 1990 utáni kapitalizmus/képviseleti demokrácia korszaka a privatizációs szabadrablással, a multik beözönlésével, az olcsó munkaerő kiözönlésével, az istenkomplexusos régi és új liberális »elittel«, az emberellenes ortodox egyházi és/vagy szélsőjobboldali politikai szereplőkkel, a »baloldali« útszéli rablókkal stb. meglehetősen gazdagnak bizonyult. Régi démonától azonban nem képes szabadulni: a Kárpátok Géniuszának szürke világától, amely ott éktelenkedik az életekben, mint egy disztópia, amely nem a jövőben várható, hanem a múltban történt.

Így érzik sokan, és van ebben valami. Úgy ragaszkodnak ehhez az örökséghez, mintha soha el nem akarnák engedni. Persze, nem is könnyű. Hiába húzzuk fel elé a sokadik szupermarketet és mekit, hátul ott tornyosulnak majd a szürke blokkok, és bennük azok, akik alig változtak valamit is.

Velük szemben a már említett istenkomplexusos új réteg, a felvilágosultak, akik tudnak, akik jobbak, másabbak, tisztábbak és jólfésültek, amolyan nyugatosok és européerek (emlékeztetőül: Európa a kontinens, amely a legtöbbet ártott másoknak) két diplomával (jog és közgáz), két autóval (két nagy kölcsönnel, és már nem a szürke blokkból) stb., köpnek erre a világra: a sok marha, mondják, ezek még visszasírják Ceaușescut.

Azaz dehogy köpnek: jobban ragaszkodnak hozzá, mint azok, akik kénytelenek benne élni. Cikkek és tanulmányok tucatjai illusztrálják, ahogyan belső démonaikkal küzdenek ezek az emberek. Már a kor, amelyben ők élnek (»posztkommunizmus«) jelzi, hogy képtelenek az új harminc évükkel mit kezdeni, azzal a harminc évvel, amelynek bűnlajstroma szépen gyarapodik, és amelynek hibáit még mindig a lusta és tanulatlan egyénben keresik, amelyik nem olyan nyugatos és européer, mint ők, amelyik nem ismeri a megfelelő hívószavakat, és nem dolgozik a megfelelő munkahelyeken (nem »projektmenedzser«, például).”