Orbán Viktor titkos fegyvere az intellektuális kíváncsisága

„Orbán Viktor titkos fegyvere intellektuális kíváncsisága. Akárcsak Irving Kristol, amikor a nyolcvanas években a Public Interestet szerkesztette, Orbán is figyelmezteti munkatársait, hogy hetente egy napot szenteljenek olvasásnak és írásnak. Ő maga is ezt teszi, szabaddá téve a csütörtökjeit, amikor lehetséges. Mint szegény család gyermeke, aki egy Budapesttől nyugatra fekvő faluban nőtt fel, már korán a politikával kezdett foglalkozni, így tanulmányai egy részét már menet közben kellett elvégeznie, mint elfoglalt felnőtt. Elképzelései hathatósak, nyersek és rendezetlenek. Orbán maga többször változtatta meg véleményét sok mindennel kapcsolatban – mindenekelőtt a szabályozatlan szabad piaccal kapcsolatban. A megértő olvasás és a viták vezették el nagyobb ívű elképzeléseihez a nyugati civilizáció irányáról, és talán sokan ugyanúgy kielégítőnek találják Orbán Viktorra szavazni, mint ahogy kielégítőnek találják Jared Diamondot vagy Yuval Noah Haririt olvasni. Orbán úgy gondolja, hogy a nyugati országok hanyatlanak, és hogy ezt a „liberalizmus” okozza, ami az ő politikai szótárában becsmérlés. A kifejezést ő arra használja, amikor semleges társadalmi intézményeket és egyenlő játéktereket próbálnak létrehozni, általában a jogok nevében.

A semleges intézmények létrehozásának eme projektje két problémával küzd. Az első, hogy destruktív, mivel azon vonzalom kötelmei, amelyek jellemzők a közösségekre, definíció szerint nem semlegesek. A második probléma pedig az, hogy hazugság, mivel valakinek végre kell hajtania ezt a tervet, és a végrehajtás, habár beállíthatják semlegesnek, ritkán az. Valakinek kormányoznia kell mások felett. (…)

Orbán volt az első konzervatív politikus, aki rájött a 2008-as világválság után, hogy az erős államra néha szükség van a konzervatív célok elérése érdekében – ezen esetben az adósságcsapda és a szuverenitás eltűnésének elkerülését, ami Görögország végzete volt.”

Christopher Caldwell amerikai újságíró, a The Weekly Standard szerkesztője, a Financial Times és a Slate szerzője. Gyakran ír ezek mellett a The Wall Street Journalba és a The New York Timesba, utóbbi magazinjának is közreműködője. Ír ezek mellett a The Washington Postba, a The Atlantic Monthlyba és a The New York Pressbe is. Segédszerkesztője a The American Spectatornak. A Clarendon Review of Books egy tekintélyes konzervatív magazin.