Díszletdemokrácia

„Nem én vagyok az első, aki rögzíti, de ezt a tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni: ahogy egykor Antall József (vagy Horn Gyula), Orbán Viktor azon politikusok közé tartozik, akik élvezik a politikai cselekvést, semmiféle értelmiségi gátlás nincs bennük, akarják a hatalmat, és nem mulasztják el a lehetőséget annak megragadására. Minden cselekedete, gondolata végső soron erre irányul.

Ez az ösztön nem idővel fejlődött ki benne, a kezdetektől jelen volt: Orbán és vezetőtársai hamar felszámolták a Fidesz bázisdemokráciáját. Ekkor még egy szűk csapat irányította a pártot, de gyorsan világossá vált: ő a vezető. Nem elsősorban és nemcsak a tudása, képességei, vita- és beszédkészsége emelték ki társai közül, hanem a hatalom akarása. 1990-ben frakcióvezető, majd nemsokára pártelnök lett, a más politikai koncepciót képviselő riválisai pedig elhagyták a Fideszt. Akár a pártjáról, akár a kormányról van szó, hatalomfelfogása a lehető legkomplexebb, mindig igyekszik túlterjeszkedni a jog által megszabott kereteken.

A formális mellé az informális hatalom is kell. Orbán Viktor nem pusztán miniszterelnök, illetve korszakos, az európai politikát is formáló vezető akar lenni, hanem a legbefolyásosabb magyar. Ehhez pedig a politikai hatalom mellé a nemzeti vagyon fölötti minél szélesebb körű rendelkezés is kell. Erről is szól az a történelmünkben példátlan mértékű tőkefelhalmozás, vagyonszerzés, amit a politika vezérel, s amelynek részese a kormányfő környezete és a családja is. Ez már tanult eleme az orbáni politikának: a Fidesz és a jobboldal korábbi kudarcaiból azt a következtetést vonta le, hogy erős gazdasági háttér és lojális sajtó nélkül nincs tartós siker a posztkommunista, balliberális hálózatokkal szemben. Kezdetben még valamiféle egyensúly megteremtése volt a cél, ám a miniszterelnök nem az a személyiség, aki önmérsékletet tanúsítva megáll félúton. Ma már minden és mindenki zavarja, amit és akit nem ő irányít, vagy nem tud befolyásolni, ezért indul most rohamra például az igazságszolgáltatás ellen.”