Ami Lovas Istvánról eszembe jutott

„Emlékszem, mikor először találkoztunk személyesen. Én 22, te 54 voltál. Én egyetemre jártam, te pedig már legendás újságíróként dolgoztál itthon. Olvastalak, ittam szavaidat. Hallgattalak téged, mikor csak tehettem, mert ugye voltak nehéz idők a mi politikai közösségünkre nézve… Pironkodva megvallom, kicsit próbáltalak utánozni is, mikor először írogattam, de talán ez így volt természetes. Példakép voltál egy egész nemzeti érzelmű generáció szemében. És ami igazán meglepett akkor, hogy először te kérdeztél. A kérdésed pedig az volt, hogy milyenek a húszévesek, mi van az egyetemeken. Mert aggódó és persze kíváncsi voltál, mert érdekelt az utánad jövő generáció gondolkodása.

Pista, ugye hallasz most minket valahol a végtelenben, valahol az angyalok közt, Isten mellett, kezedben ceruzával és klaviatúrával?

Aztán emlékszem, mikor néhány hónap múlva a súlyzóidat mutattad meg. Nehéz volt… mint a szakma és a küldetés, amit választottál. Engem a könyveid ugyan jobban érdekeltek, de láttam, hogy te mindig és mindenben erős akartál lenni – testileg és lelkileg egyaránt.

Harcban edződtél és harcban éltél – a szavak és gondolatok fegyverével, a hazádért, a magyarságért. Ugye, emlékszel még rá, hogy mit mondtál a testi és a lelki erőről a húszéveseknek? Én igen, és adom is tovább.

Később többször voltunk együtt fórumon, előadáson, könyvbemutatón. Én szerényen mögötted a színpadon. Kérdeztelek Németországról, Amerikáról és a számomra akkor még igencsak titokzatos nemzetközi sajtó természetéről. És nem volt sosem olyan, hogy ne segítettél volna megérteni egy-egy fura folyamatot.

Mint egy iránytű nyelve a homályos üveg alatt – mutattad a helyes irányt nekünk! Köszönöm, köszönjük, hogy velünk voltál! Hallod, ugye? Próbálom egyre csak hangosabban mondani… Nehéz. Most nagyon nehéz.”