Túlélték, mégis meghaltak – a feltámadt orosz újságíró ügyéről

Túlélték, mégis meghaltak – ezzel az azóta mémmé vált szalagcímmel futott le a TV2 Tények egy repülőgép-szerencsétlenségről szóló híradása 2014 januárjában. 

Senki nem gondolta volna, hogy a TV2 orákulumként látja előre a jövőt, amelyben most, 2018-ban élünk. Amiben túlélhetünk, de mégis meghalhatunk, ahol meghalhatunk, de mégis túlélhetünk.

Arkagyij Babcsenkóval, a kedd éjjel még az egész nemzetközi közvélemény által meggyilkoltnak hitt, szerdára pedig „feltámadt” orosz Putyin-ellenes újságíróval ugyanis pont ez történt.

Az újságírókat lelövik, ugye?

Arkagyij Babcsenko él. Él, és csupán ez a tény világszerte lesokkolta az újságírókat és az olvasókat egyaránt. A hír elég megalapozottnak tűnt ahhoz, hogy igaznak és megkérdőjelezhetetlennek tartsuk, miszerint az oroszok megölték a kritikus újságírót.

Ismerjük az eseteket, hogy ha épp szükség van rá, az oroszok nem bánnak kesztyűs kézzel a kritikus sajtóval, vagy épp – helyesebben fogalmazva – annak bomladozó maradványaival. 

Nehéz lenne ugyanis másként értelmezni az olyan eseteket, mint például azt az áprilisi példát, mikor egy oknyomozó újságíró tisztázatlan körülmények között „esik ki” 5. emeleti lakásából. Makszim Borogyin nem lehetett a Kreml kedvence: több cikket publikált már a korrupcióról és a bűnözésről, halála előtt pedig a Szíriában harcoló orosz zsoldosok ügyének járt utána. Borogyin a halála előtti napon hajnalban felhívta barátját: az orosz biztonsági erők körülvették a házat, és arra számít, be fognak hatolni, és házkutatást fognak tartani. Egy órával később az újságíró megnyugtatta barátját, feltételezve, hogy a biztonságiak távoztak – egy nap sem telt el, és erkélye alatt holtan találták az oknyomozó újságírót.

Az ilyen, és ehhez hasonló esetek mellett pedig

– minden lehetséges eszközzel.

Különösen igaz ez egy olyan kritikusra, aki történetesen Oroszország egyik legismertebb haditudósítója, a Putyin-rendszer ádáz ellensége, és aki mellesleg olyan – egyébként minden szemszögből nézve erősen túlzó – nyilatkozatokat tesz, mint: „Két vagy három éven belül Oroszország olyan lesz, mint amilyen Irak volt Szaddám Huszein idején”, mert „tele lesz nyomorultakkal, rossz oktatásban részesülő gyerekekkel, utcai erőszakkal és rendőri ellenőrzőpontokkal.” A gyanút pedig csak tovább erősíti az a tény, hogy maga Babcsenko 2017-ben az őt érő folyamatos halálos fenyegetések miatt elhagyta hazáját, először Prágába emigrált, majd Kijevből folytatta tudósítói tevékenységét.

Pirruszi ukrán győzelem

Senki nem gondolta volna, hogy a Kremlnek nincs oka elhallgattatni az emigrációból kellemetlenkedő Babcsenkót, és igazából nem is őszinte meglepettséggel, csupán szomorú belenyugvással legyintettünk a hírre. Tévedtünk:

Még Moszkva is pontosan úgy reagált, ahogy a többi gyanús haláleset után megszokhattuk: „provokációt” és „russzofóbiát” kiáltott, „ostobaságnak” nevezve az ukránok Oroszországot gyanúsító vádjait.

A problémák azonban az ukrán fél részéről pont itt kezdődnek: talán fel sem fogták, milyen erős kártyát adtak a Kreml kezébe.

Hogy miért? Látszólag ugyanis minden a terv szerint alakult, Ukrajna pedig több legyet is ütött egy csapásra: egyrészt, ha hihetünk az ukránoknak és valóban folyamatban volt egy Babcsenko elleni merénylet, egy, az ukrán szolgálatok számára kínos malőrt sikerült megakadályozni. Másrészt, egy napra fogást találtak Moszkván, ahol – a közvéleményhez hasonlóan – csak kapkodták a fejüket az események láttán. Harmadrészt, azzal, hogy szerda este Babcsenko lepacsizott és összeölelkezett Porosenkóval, az ukrán elnök csak növelte saját tekintélyét mind a nyugati szövetségesek, mind az ukránok körében, és megmutatta, hogy ha kell igenis ki tud osztani egy-két kokit és sallert Putyinnak.

Putyin később viszont mindent vihet

A siker azonban valószínűleg csak rövidtávú lehet. Az ukrán kormány jóllehet, egy napra csatát nyert a Kremllel szemben, ám hosszú távon várható, hogy az oroszok újra és újra le fogják ütni a Babcsenko-labdát, valahányszor hasonló esetekkel őket gyanúsítják. Ha ugyanis a jövőben úgy tűnik, politikai gyilkosság történt, melyben az oroszok is sárosak lehetnek, nem kell mást tenniük, mint mosni kezeiket és azt mondaniuk: „Lám, Babcsenko esetében sem mi törtünk a kritikus újságíró életére, csupán az ukránok próbáltak ellenünk ismét uszítani”.

Nem elhanyagolható a közvélemény szerepe sem:

A „feltámasztás-kártyát” ugyanis nyilvánvalóan Kijev sem ütheti le minden nap, de Moszkva maga felé fordíthatja a közvéleményt, valóságalapot is adva az orosz kommunikációban évek óta szajkózott „russzofóbia-provokáció-dezinformáció”-trojkának.

És végül Babcsenkót is sikerülhet végre egy szélesebb körben is elfogadható skatulyába tenni: miután az újságíró találkozott az ukrán elnökkel, Moszkva nyilvánvalóan milliószor az „ukránok emberének” fogja titulálni annak ellenére is, hogy az az ukrán elnök társaságában látszólag rendkívül kínosan érezve magát hosszú-hosszú percekig csak némán üldögélt.

Konklúzió: a Babcsenko-eset nyilvánvalóan olyasvalami, amihez hasonlót nem fogunk egyhamar viszontlátni sehol a világon. Ukrajna egy napra tematizálta a közbeszédet, ám valószínűleg az ukránok sem fogták még fel, milyen erős sakkbábukat is passzoltak le Putyinnak, aki – mint lassan két évtizedes pályafutása alatt nyilvánvalóvá vált – türelmes, de kíméletlen játékos.