Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
A nyolcepizódos első évad pilotja meglepően igényes és kiegyensúlyozott. Nem merek messzemenő következtetéseket levonni, de lehet, hogy a tavasz sorozatáról beszélünk.
„Az első epizód egy olyan kegyetlen viking-flashback jelenetsorozattal indít, hogy azt hangosan köszöntem meg. Felejtsük el az átszúrt szívű szüzeket, kecskéket, mert amit a pilot első perceiben látunk, az végre nem a megszokott áldozatbemutató szektás-klisé, papokkal, meg letűnt nyelven harsogó ünnepi egysoros-skandálással. Ahogy az epizód a vikingek első amerikai földre lépésével bemutatja, mit meg nem tesznek a srácok egy kis isteni figyelemért, áldásért, a vitorlába való jó szélért, az egy meglepően meghökkentő rajtja a pilotnak.
Mindenre számítottam, csak arra nem, ami ott következett. Amit az istenségnek szóló figyelemkurválkodással egymás ellen is elkövetnek, mind mind látványos és módfelett üzenetképes. Beszél a megrögzötten és betegesen vallásos imádatról, na meg arról, mit vesztettek az ősi istenek ezzel a fenenagy mordernizációval.
Az abszurditás nem csak itt tapasztalható.
Az első epizód be akarja mutatni, hogy mivel találkozunk majd a következő hetekben: kukázott mitológiai alakokkal, letűnt istenekkel, akik imádnák, ha újra imádnák őket, vágyják azt, s ahol tudják, megszerzik, kikövetelik. Ez utóbbi ábrázolására az író rögtön egy feneketlen vaginát (tényleg azt, nem vicc) választott, amit egy szexjelenet keretében nem féltek a tévé képernyőjére adaptálni.”