Őszintén szembenézek a saját hibáimmal, és változtatok ott, ahol szükséges

Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.

Harminc éves lett az Űrgolyhók, amely annak ellenére vált gyerekkorom egyik meghatározó filmélményévé, hogy már akkor is éreztem, hogy annyira nem jó…
„Rengetegszer megnéztem. Nem a sztori miatt, hiszen Mel Brooks-ék nem csináltak mást, csak beledobálták a Star Wars elemeket egy turmix gépbe, megfűszerezték némi Nyolcadik utas a Halállal, Indiana Jones-szal, Rendőrakadémiával, Star Trekkel és Majmok bolygójával, aztán felfűzték az egészet egy poén zsinórra. És nem is a vicces jelenetek nyűgöztek le, hiszen valljuk be, elég hullámzó ezen a téren a film – nemcsak az Űrgolyhók, hanem általában a kései Brooks filmek.
A birodalmiakat parodizáló űrgolyhók miatt néztem meg ezerszer a filmet. Ha csak az ő jeleneteiket vágnánk össze, valami frenetikus anyagot kapnánk kezdve a már említett hosszú űrhajótól, a kávéautomatán és az elképzelhetetlen sebességen át, a kalózvideón és balfasz családon keresztül a »megdzsemmelt« radarig és a titkos zárkombinációig. Lord Helmetet zseniálisan játssza Rick Moranis, akit már a Szellemirtókban és a Drágám, a kölykök összementekben is imádtam, de a személyes kedvencem Sandurz ezredes, aki ízig-vérig talpnyaló, egy szerencsétlen tiszt valami elképesztően humoros, bamba arckifejezés tárházzal.”
