Harminc éves lett az Űrgolyhók, amely annak ellenére vált gyerekkorom egyik meghatározó filmélményévé, hogy már akkor is éreztem, hogy annyira nem jó…
„Rengetegszer megnéztem. Nem a sztori miatt, hiszen Mel Brooks-ék nem csináltak mást, csak beledobálták a Star Wars elemeket egy turmix gépbe, megfűszerezték némi Nyolcadik utas a Halállal, Indiana Jones-szal, Rendőrakadémiával, Star Trekkel és Majmok bolygójával, aztán felfűzték az egészet egy poén zsinórra. És nem is a vicces jelenetek nyűgöztek le, hiszen valljuk be, elég hullámzó ezen a téren a film – nemcsak az Űrgolyhók, hanem általában a kései Brooks filmek.
A birodalmiakat parodizáló űrgolyhók miatt néztem meg ezerszer a filmet. Ha csak az ő jeleneteiket vágnánk össze, valami frenetikus anyagot kapnánk kezdve a már említett hosszú űrhajótól, a kávéautomatán és az elképzelhetetlen sebességen át, a kalózvideón és balfasz családon keresztül a »megdzsemmelt« radarig és a titkos zárkombinációig. Lord Helmetet zseniálisan játssza Rick Moranis, akit már a Szellemirtókban és a Drágám, a kölykök összementekben is imádtam, de a személyes kedvencem Sandurz ezredes, aki ízig-vérig talpnyaló, egy szerencsétlen tiszt valami elképesztően humoros, bamba arckifejezés tárházzal.”