Akkor, később, most

„Nemrégiben kezembe került egy könyv, egy fiatal szegedi történész, Jancsák Csaba munkája, amely semmi mást nem mutat be mindennél meggyőzőbben, mint az egyébként (felületesen) már eddig is ismert tényt: a legújabb kori magyar história vezérlő csillaga, a dicsőséges ’56-os forradalomnak és szabadságharcnak indítószikrája (ahogyan Jancsák fogalmaz) éppen Szegedről gyújtott csoda-fényt az egész országban. Ám hiába tudtuk, tudjuk ugyan, hogy a mi egyetemünk oly jól ismert Auditorium Maximumában alakult meg október 16-án a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), a történész bebizonyítja, igen szuggesztíven és megyőzően elénk tárja: egy álló héten keresztül, 16-tól 23-ig a szegediek járták keresztül-kasul a megcsonkított-megszállt Magyarországot, istenigazából ők lázították-mozgósították, ők világosították és rázták föl a miskolci, a pécsi, a debreceni, a győri, az egri és a többi város tanulóifjúságát, de még a fővárosiakat is – nemcsak indítószikra voltak, de a tűz csiholói, a legszebb, a legmaradandóbb, a legbátrabb és legtisztességesebb ősforrások – a Forradalom maga.

Igen: ugyanez a Szeged. Ugyanez a város. Akkor. (...)

Amikor a miniszterelnök most a közelmúltban Szegeden járt és – tetszett, nem tetszett – a szocialista polgármester fogcsikorgatva bár, de kénytelen volt (el)fogadni mindezt: voltaképpen a jó hatvan évvel ezelőtti, országjáró MEFESZ-aktivista fiatalok tettek látogatást »a torony alatt«, ahogy a szegediek a városházát hívják. És így talán a jövő is elkezdődik egyszer abban a városban, ami – mégis, mégis! – annyira, de annyira kedves a szívünknek.”